Tündérmese

30. fejezet

A tündérmesék ideje

Csak a sűrűn szakadó hóesés marad. Hideg a csend, a hó ropogása a talpa alatt éles és rideg, zihálós lélegzetvételei szinte fülsértőek.

Mint az álmában. Kísérteties reszketés borzolja végig Vince testét.

De az csak egy ostoba álom volt, ez pedig a valóság. Vince arra gondol, hogy mindvégig erről szólt az álom, erről a riadt küzdeni akarásról és arról, hogy tudja, már elkésett. Az álmában sosem derült ki, hogy végül sikerül-e kiverekednie magát az erdőből, de talán csak azért nem, mert mindig felébredt. Talán ha tovább álmodott volna, kiszabadul, utoléri Rebekát és a karjába zárja. Igen, biztosan így lett volna.

Hiszen az ő történetük nem végződhet máshogy. December elején, mikor Rebeka felbukkant a játszóházban, gyakorlatilag megegyeztek, hogy egy tündérmesében vannak. Márpedig a tündérmesék jól végződnek.

Vince újult lendülettel fut tovább. A harangok utolsó ütései még a fülében csengenek, és kába visszhangot vernek a lelkében. A tűzijáték durranásai még hevesebb léptekre ösztönzik. Nem fog sokat késni, talán nem pont éjfélkor csókolja meg Rebekát, de cserébe hajnalig szeretkezik majd vele, és akkor is csak azért lesz hajlandó abbahagyni, mert valamennyit aludni is kell, hogy aztán biztosan legyen erejük a folytatásra.

Mikor meglátja Rebeka lépcsőházát, türelmetlenség sarkallja még gyorsabb mozgásra. A hűvös szél csípi az arcát, egy-egy bizonytalan pillanatra megcsúszik a lába, de mégis szalad tovább. Tudatni akarja Rebekával, hogy itt van, hogy megérkezett – hogy mindig haza fog hozzá térni.

Kapkodva üti be a kódot, remegnek az ujjai a hidegtől.

– Ne már – morogja dühösen, mikor félreüt egy számot.

Másodszor, kapkodás nélkül, már sikerrel jár, a berregésre elmosolyodik. Odafent csipognia kellett a kaputelefonnak, Rebeka már tudja, hogy itt van.

Ennek ellenére Vince nem habozik, feltépi az ajtót, és kettesével véve a lépcsőfokokat rohan tovább. Alig kap levegőt, mire felér a harmadikra, de ahogy lihegve a folyosóra fordul, a pillanat mindent megér.

Rebeka a kitárt ajtóban áll, és amint összefonódik a tekintetük, igéző mosoly ragyog fel az ajkán. Vince szíve most már nem a megerőltetéstől dobog gyorsabban.

– Ne haragudj! Akartalak hívni, csak... – Nem tudja befejezni, mert Rebeka ráugrik és a száját a szájára szorítja.

Vince átöleli a lányt, és olyan fékevesztetten viszonozza a csókot, hogy egészen beleszédül. Magához szorítja Rebekát, és ebben a pillanatban megkísérti minden, ami megtörténhetett volna, de hál' a jó égnek nem történt meg. Itt van, Rebeka a karjában, és minden úgy van, ahogy lennie kell. És már december sincs, most már nincs miért félniük. Neki se. Rebeka az övé.

Rebeka apró puszikat hint a szájára, aztán elhúzódik.

– Nem haragszom – suttogja remegős hangon.

Vince összevonja a szemöldökét, ahogy a tekintete Rebeka arcát éri.

– Te sírsz.

– Egy kicsit – rebben apró, bocsánatkérő mosoly Rebeka szája sarkába.

Vince megnyalja az ajkát, szelíden sós íz omlik szét a nyelvén.

– Fura íze van a könnyes csóknak – jelenti ki, de ahogy kimondja, már biztos benne, hogy most valami mást kellett volna mondania, Rebeka azonban csilingelőn felnevet.