Tündérmese

19. fejezet

Fagyba dermedt emlékek

Rebeka elkapja a tekintetét Vincéről, és az izzókra pillant. Fényesen ragyogó, édes pillanatok sokasága. Nemcsak egy-egy izzósorhoz, akár minden egyes apró izzóhoz tudna kötni egy pillanatot, amit imádott az idei decemberben, pedig még csak a közepén tartanak a hónapnak. Vince mosolyát, a csókjait, ahogy megérinti, ahogy együtt kávéznak, ahogy a férfi néz rá, egy gúnyos mosoly, szavak sokasága, nevetések vagy egyszerűen csak az, ha Vince megfogja a kezét és együtt sétálnak. Az idei december varázslat és álom, mint a legtökéletesebb, leggyönyörűbb havazás, amikor a hópihék kövérek és puhák, amikor lustán és merengve szállingóznak alá az égből.

De a múlt nem ilyen. A múlt szürke és koszos, mint az út szélére gyűlt, latyakos, megtaposott hó. Rebeka fél beszélni róla, mert azzal kicsit újra átél mindent, és nem marad fogódzkodó, talán ez a csodás álom is elillan, ami most Vincével az övé. Két hete találkoztak először – tényleg csak két hete? Rebeka egyszerre érzi sokkal többnek és sokkal kevesebbnek. Többnek, mert megismert egy lenyűgöző férfit, de kevesebbnek is, mert Vincéből sosem elég, akármennyit is vannak együtt. Nem akarja elveszíteni azt, ami az övék, de ha felidéz mindent a múltból, talán nem tud majd hinni abban, hogy ez itt és most valóság.

– Rebeka, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – szólal meg Vince halkan, és finoman végigsimít a lány állkapcsának vonalán. Rebeka beleborzong az érintésbe, pedig nincs benne semmi erotikus, sima, hétköznapi érintés, de számára Vince minden mozdulatából üvölt az érzékiség.

Összefonódik a tekintetük, de Rebeka Vince szemében nem kíváncsiságot, hanem aggodalmat lát. Nem megfejteni akarja, nem úgy néz rá, mintha egy talány lenne, egyszerűen csak együttérez vele, pedig azt se tudja, miért kellene együttéreznie. Ebben a pillanatban Rebeka már tudja, hogy mindent el fog mondani, mert tévedett az előbb, igenis lesz fogódzkodója – mert Vince itt lesz.

– Hétéves voltam, mikor elváltak a szüleim – kezdi tétován, keresgélve a szavakat. A teste máris görcsösen feszült, és a szíve is rendetlenül dobog. – Váratlanul ért a válás. Normális család voltunk, nem tökéletes, de azt hiszem, normális. Nincs sok emlékem, de amire emlékszem, az igazából mind szép. Eleinte igazából semmi változást nem jelentett az egész, csupán apu már nem élt velünk. Aztán eljött a december.

Rebeka nagyot nyel. Vince picit szorosabban öleli, az ereje, a közelsége megnyugtatja Rebekát, és könnyebb folytatnia a történetet. Picit úgy mesél, mintha kívülálló lenne, mintha valaki másról lenne szó, nem saját magáról. Hagyja kiszökni a szavakat, de nem engedi őket közel férkőzni a lelkéhez.

– Apu úgy hozta el nekünk a Mikulás-csomagot, hogy bemutatta az új barátnőjét. Anyu kiakadt és hatalmasat veszekedtek. Abban az évben anyu nem akarta, hogy apuval is karácsonyozzunk, mert tudta, hogy ott lesz az a nő is. Egyébként kedves nő volt, bár apu egy évig se húzta vele – teszi hozzá Rebeka gúnyosan, de aztán visszatérnek a hangjába a borongós színek. – Utána minden évben ez ment. Folyton veszekedtek, hogy kinél legyünk huszonnegyedikén este, kinél huszonötödikén és huszonhatodikán. Szétszabdalták a karácsonyt, és az egész... valahogy elveszett.

Rebekának talán ez fájt a legjobban. Vannak homályos emlékei karácsonyokról, a mézeskalács illatáról, a díszek puha és kíváncsi csillogásáról, nevetésről az étkezőasztal körül – de a szeretetről már nincsenek. A karácsonnyal együtt elvesztette azt az érzést is, hogy egy családhoz tartozik, hogy vannak, akiknek fontos, akik törődnek vele.

– Folyton azon voltak, hogy lekörözzék a másikat, de minket sose kérdeztek meg, hogy szeretnénk. Csak bábuk voltunk a háborújukban, nem velünk törődtek, hanem egymással és magukkal. Csak pár év kellett, és elég volt a decemberre gondolnom, máris görcsben állt a gyomrom, mert tudtam, hogy ide-oda ráncigálnak majd minket, és ajándéknak mindezt nyakon öntik rengeteg veszekedéssel. Hiába kaptunk szép és drága játékokat, hiába voltak finom kaják és rengeteg édesség, mindig mindennek fűrészpor íze volt, mert az egész nem nekünk szólt, hanem egymásnak. Hogy a másik képébe vághassák, ki a jobb szülő. Hogy megkérdezhessék, kinek az ajándékának örülünk jobban, hogy kinél volt jobb a kaja, kinek szebb a fája. Most komolyan, hogy lehet ilyet kérdezni egy gyerektől? Hogy lehet arra kényszeríteni, hogy válasszon a szülei között?