Cont(r)act /Larry Stylinson~Befejezett/

39

Hiii!:) Itt is lenne a folytatás! Őszintén szólva, már nagyon vártam, hogy ez a rész következzen! Remélem nektek is tetszeni fog! ;)

~Harry~

Az ajtón kilépve ismét rángatózni kezdtem és kétségbeesetten könyörögni, hogy engedjen el. Bármit megtettem volna, hogy kiszabaduljak a férfi karmai közül.

-Nyughass már kölyök, nem nekem kell a segged, én nem vagyok buzi!-mordult rám idegesen, mire azonnal felhagytam minden eddigi tevékenységemmel.

Ezer kérdés merült fel bennem. De ha nem neki kellek, akkor miért vagyok most vele? Mit akar tőlem? Ki ez az ember? És ha nem neki, akkor kinek kellek? Nem mertem megszólalni, mert látszott rajta, hogy elege van belőlem, így csak csendben vártam, hogy mi fog következni. Annál rosszabb úgyse lehetne, hogy ez a férfi erőszakol meg.

Elrángatott egy nagy fekete sportkocsihoz, aminek kinyitott az anyósülés félöli ajtaját és egy laza mozdulattal "besegített".

-Meghoztam a srácot...-mondta türelmetlenül és már csukta is az ajtót, hogy a csajt derékon ragadva siessen el.

Még fel se eszméletem, már fel is búgott a kocsi motorja és megindultunk. Hirtelen a sofőr felé kaptam a fejem, mert nem is figyeltem, hogy már ül bent valaki. A pár perccel ezelőtti elméletem, miszerint nem lehetne rosszabb, ebben a pillanatban dőlt meg, mikor felismertem a kusza barna tincsekkel keretezett arcot. A gyomrom gombostűfejnyire zsugorodott és kezem ismét remegni kezdett. Ő rám se nézett, szigorúan az utat figyelte és úgy szorította a kormányt, hogy neki is meg-megremegett a keze.

Mi ez az egész?! Mi folyik itt?! Mit akar tőlem?!-cikáztak a fejemben a kérdések és sehogy sem tudtam őket megválaszolni. Rettegtem tőle, hogy mit fog velem tenni... Amennyire csak tudtam, az ülés legtávolabbi pontjára ültem és karjaim védekezően magam köré fonva lélegzetvisszafojtva figyeltem minden rezdülését.

Nagyjából fél óra telhetett el, míg egyenesen kifelé mentünk a városból. Az idegeim pattanásig feszültek voltak már, ahogy telt az idő a nyomasztó csendben. Már az utolsó házat is rég elhagytuk és csak rétek és szántók váltottak egymást, mikor végre lassítani kezdtünk. Egyszer csak váratlanul lekanyarodtunk az útról és egy szinte már járhatatlan földes úton folytattuk a zötykölődést percekig. Még nem mertem magamnak se bevallani, de már szinte biztos voltam benne...meg fog erőszakolni... A félelem és a pánik egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam. Én soha nem ártottam neki semmivel! Mégis miért teszi ezt?!

Hirtelen fékeztünk le, nagy port kavarva körülöttünk. Louis továbbra se mozdult, csak meredten bámult kifelé...mint ez igazi pszichopata... A szívem a torkomban dobogott és a pulzusom az egekig szárnyalt. Adrenalin öntötte el testem, ami erőt adott hozzá, hogy szinte észrevétlenül megmozdítsam kezem és ujjaim az ajtó kilincsére csúsztassam. Minden erőmet összeszedtem, hogy amint kinyitom az ajtót, teljes erőmből tudjak futni. Mély levegőt vettem, de ebben a pillanatban kattant a kocsi zárja, így csak kétségbeesetten, de hiába rángattam a menekvésem utolsó kulcsát. Csapdába estem, innen már nincs kiút...-tudatosult bennem. Térdeim mellkasomhoz húztam és fejemet karjaim közé temetve, hátamat az ajtónak vetve elsírtam magam. Minden porcikám remegett a rám váró kín gondolatától és azt kívántam, bárcsak meg tudnék halni most rögtön. Légzésem fokozatosan ment át zihálásba és elcsukló hangon kezdtem könyörögni, pedig tudtam, hogy hiába... Nem fogom kibírni, ha még egyszer át kell élnem, mindazt, amit akkor...

-Kérlek, könyörgöm, ne bánts!-kiáltottam fel rémülten, ahogy megéreztem tenyerét a hátamra simulni.

Éreztem, ahogy lehelete már a fülemet cirógatja, ahogy közel hajolt. Még jobban összegömbölyödtem, hogy legalább ezzel is időt nyerjek.