Cont(r)act /Larry Stylinson~Befejezett/

44

Sziasztok!:) Nem akarom húzni a szót  itt az elején, szóval egy kérésem van csak a résszel kapcsolatban: kérlek ne öljetek meg a vége miatt!

~Harry~

Niall távozásának köszönhetően ráeszméltem, hogy számomra itt jött el a játék vége... Pontosabban egy kibaszott nagy választás és bárhogy is döntök, nagyot fogok bukni... Csak az a kérdés hogy melyik esetben nagyobbat. Elérkezettnek láttam az időt, most mindent egy lapra teszek fel. Ha Louis igent mond, nem kérdés, hogy maradok...de akkor Niallel vége mindennek. Viszont, ha Louis mond nemet, szóval vele lesz vége mindennek...vár egy új élet!
Izzadó tenyérrel és remegő térdekkel indultam meg a hotelben, de jó pár perc bolyongás után be kellett látnom, hogy esélytelen, hogy Louis nyomára akadok. Éreztem, hogy megrezzen a telefon a zsebemben. Egy SMS érkezett Mr. Paynetől, amit megszokásból félve nyitottam meg.
*Lent vár a kocsi a hotel előtt, elhoz titeket a délutáni fellépés helyszínére. Rajtatok akarom tartani a szemem, nehogy valami hülyeséget csináljatok!*
Keservesen felnevettem.
-Nem kell félni Liam...már azt csináljuk!-motyogtam magam elé és megindultam a szálloda főbejáratához.
Őszintén reménykedtem benne, hogy nem fog nagyon kiakadni, amikor rájön, hogy Niall nincs velem.  A kocsiban is hiába próbáltam csörgetni, nem vette fel ötödszörre se, így küldtem neki legalább tíz SMS-t, hogy baj van. Nagy sóhajjal tettem zsebre a készüléket és kezembe temettem arcom. Még fogalmam sem volt, hogy mivel fogom kimagyarázni, de jelenleg az volt a legkisebb bajom. Nagyfiú már, magától is rá fog jönni, hogy nem kellene hősködnie és majd megoldja szépen!

Hiába próbáltam ellazulni, folyamatosan ráztam a lábam, izzadt a tenyerem és rágtam a számat, olyan ideges voltam a rám váró beszélgetéstől. Ezzel telt el a nagyjából egy órás út, amíg végre meg nem érkeztünk. Egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Tátott szájjal néztem az óriási, több emeletes magas üveg építményt, ami szinte teljes egészében világított. Mindenhol neoncsövek borították mindenféle alakzatot és írást formázva. Elképesztő látványt nyújtott már így, fényes nappal is, nem hogy éjszaka, amikor nem süt a nap. Bámulatomból a gorilla nógatása zökkentett ki, aki egyszerűen csak egy névjegykártyát felmutatva bejutott, engem is maga előtt lökdösve. Bent egy pillanatig azt hittem megvakulok, olyan fénykavalkád csapott arcon. Mindenfelé lézer fények cikáztak az amúgy sötét helységben, a mérhetetlen füsttől és az egybefolyó embertömegtől pedig alig lehetett látni. A zenéről pedig inkább ne is beszéljünk! Amennyire láttam, az óriási térben több színpad is volt, ahol énekesek és táncosok kellették magukat, és elszórtan volt még jó pár kiemelkedő kis pódium, ahol fiúk, lányok vegyesen táncoltak és vetkőztek a rudak körül. A tömegen átvágva, még a mamlasz nagy embernek is nem kis küzdelmébe került, míg eljutott egy titkos kis ajtóig, ami egy hosszú folyósra nyílott. Elindultunk és hol jobbra kanyarodtunk egy elágazásnál, hol balra, hol felmentünk a lifttel hol pedig helyiségeken vágtunk át. Kedvtelve néztem, ahogy nagydarab pasi egyre jobban leizzad és egyre kétségbeesettebben szaladgálunk össze-vissza. Volt egy olyan érzésem, hogy sikerült eltévednünk a hatalmas épületben. Húsz perc kevergés után végre megérkeztünk a célunkhoz, ami egy hatalmas öltöző volt. Kicsit olyan volt, mint Liam egyik bárjában az öltöző, csak minden sokkal nagyobb és még sokkal modernebb is volt. Egy valamiben viszont borzasztóan hasonlított... Itt is mérethetetlen nagy volt a nyüzsgés. Hajszárítók búgtak, ruhákkal és sminkpalettákkal a kezükben szaladgáltak a stylistok és mindenki egyszerre beszélt. Ahogy jobban körbenéztem, itt csak fiúk voltak és nem is akármilyenek... Bámészkodásomat egy pattanásig feszült hang szakította meg.

-Hol a faszomban voltatok ennyi ideig?!-jött elénk ordibálva, dühtől tajtékzó Mr. Payne.
-Bocsánatát kérem ura, de nagyon nagy az épület és nem talál...-törölgette a homlokát a gorilla és hátrált egy-két lépést.
-Leszarom bazd meg!-üvöltötte. -Legközelebb jobban figyelj, mikor mondom, hogy merre kell menni! -Megértette?!-folytatta az ordibálást fenyegetően. -Tíz perc múlva lép fel Zouis, ezen múlik minden, hogy meg tudjuk-e kötni életünk nagy szerződését! -Nem érek rá idiótákkal foglalkozni!-járkált fel-alá, mint egy felbőszített bika és a haját turkálta.
És ekkor megjelent ő... Egy nap után ismét itt állt velem szemben, teljes életnagyságban, egy tapadós bőr gatyában, tűzvörös kigombolt ingben és arcát félig takaró mélykék maszkjában Louis Tomlinson. Jókedvem egy másodperc alatt elszállt és gyomrom olyan hirtelen összeugrott részben az idegességtől, részben pedig a látványától, hogy majdnem elhánytam magam. Elnyíló ajkakkal mértem végig és nem tudtam megszólalni, annyira tökéletes volt. Szépen kidolgozott izmai mind kirajzolódtak a szűk ruhadarabok alatt, izmos hasát is láttatni engedte a nyitott ing és arca gyönyörű vonásainak látványa még úgyis, hogy csak félig láttam és idegességről árulkodott, letaglóztak. Úgy indultam meg felé, mintha valaki kötélen húzott volna. Tekintetünk találkozott és megszűnt a külvilág.
-Louis...-suttogtam, miközben elé léptem. Úgy vonzott mint a mágnes.
-Hazz...-válaszolta, de hangja megremegett idegességében.
-Szeretlek...-egyszerűen csak kicsúszott a számon. Annyiszor elterveztem, hogy mit és hogyan fogok mondani...vagy legalábbis nem Mr. Payne és még csomó más ember társaságában... De most csak ezt az egy szót tudtam mondani, minden bevezetés vagy folytatás nélkül.
Louis egész testében megfeszült, ajkait összepréselte és mielőtt lehunyta szemeit, láttam, hogy könny önti el a tenger szemeket.
Nem tudtam, hogy mi a baj, vagy mit rontottam, de a megérzésem kétségbeesetten üvöltötte, hogy most nagyot hibáztam.
Ekkor megpillantottam Zaynt, aki eddig végig Louis mögött állt, de én észre se vettem, annyira rabul ejtett látványa. A vér is megfagyott ereimben és megtántorodtam, úgy léptem kettőt hátra. Rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját most követtem el....
-Azt mindigis tudtam Styles, hogy te örök életedben szánalmasan naiv voltál...-kerülte meg az előtt szoborként álló fiút és elém lépkedett. -...na de ennyire?!-röhögött fel vérfagyasztóan gúnyosan és felém lépkedett. -Azt hitted te, egy senkiházi kis szarcsimbók jelenthetsz valamit?! -Hogy számítasz bárkinek is?!-nézett keményen szememben és pillantásában annyi undor és szánalom vegyült, mint még soha nem láttam. -Te egy játék vagy Harry, mindigis csak az voltál, az első pillanattól kezdve, hogy szánalmasan berúgva aláírtad a szerződést!
Minden szava szinte égetett belülről, annyira fájt... De mégsem ez volt a legrosszabb. Louis csak állt, csukott szemmel, némán és nem szólt. Csak egy apró mozzanatot vártam volna, csak egy pillantást, amivel bizonyítja, hogy ez az egész nem igaz, hogy hazugság...vagy hogy ő nem így gondolja! De nem...meg se mozdult... Már nem Zaynre néztem, hanem őt és azt se vettem észre, mikor kezdtek zápozni a könnyeim.
-Te csak egy baszásra kellesz...soha nem is kellettél többre... -Egy taknyos kis nyomorult vagy, akit csak kihasználunk és ha már majd nem kellesz, tönkre fogunk tenni.... -fejezte be Zayn már szinte a fülembe suttogva.
-Igaz Louis?!-fordította felé fejét lassan és arcára kiült kígyó mosolya.
A levegő is megfagyott. Mindenki tudta, ez az egy szó vagy mozdulat, most végzetes lesz, amit Louis tenni fog.
De ő csak állt, mellkasa szaporán mozgott és mintha vállai halványan rázkódtak volna. A másodpercek óráknak tűntek. Majd lassan, nagyon lassan, megszületett az ítélet. Egy bólintás és megszűnt a világ létezni. Minden hang eltompult, minden elhomályosult és a fájdalom olyan mérhetetlen erővel sújtott le rám, amit még soha nem éreztem. Nincs az a fizikai fájdalom, ami ehhez hasonlítható... Mindenem szinte égett belülről, az izmaim feszültek, de mégsem tudtam mozgatni őket, a fülem csengett és zubogott benne a vér. Alig kaptam levegőt és úgy éreztem, mintha ezer tonna súly nehezedre rám és húzna le a víz fenekére. Meg akartam halni! Most! Keresni akartam egy éles pengét, amivel véget vethetek a végtelen szenvedésnek, de nem tudtam mozdulni. A fájdalom teljesen megbénított. Csak álltam, megsemmisülve és éreztem, ahogy darabokra hullik lelkem. Nem tudom, mennyi idő telt el, nem fogtam fel semmit a külvilágból. Már réges-rég csend volt körülöttem és mindenki elment a dolgára, nekem mégis még olyan tisztán csengtek a fülemben Zayn szavai, mintha újra és újra ezeket hajtogatnák. Kín keserves szenvedés árán felmondták az izmaim a szolgálatot és összeestem. Mindenem remegett, annyira leírhatatlan volt a gyötrelem, amit átéltem. Nem ordítottam, nem is sírtam, egyszerűen csak hagytam, hogy átjárjon. Vártam, hátha múlni kezd, hátha enyhül, de csak egyre rosszabb lett. Nem akartam így élni tovább! Összeszedtem minden maradék erőmet és feltápászkodtam állásba, majd lassan elindultam. Aztán már végül kétségbeesetten rohantam. A liftbe szinte úgy estem be és ököllel ütöttem be a legfelső szint gombját. Percek óta először talán akkor éreztem kis megkönnyebbülést, mikor végre a lift megállt és megtöltötte  tüdőm a kinti levegő. Már nem rohantam, mert már nem volt miért. Mindjárt elérem a célom úgy is. Elsétáltam a vörös csíkig, ami az épület tetejére volt festve körbe, ami azt jelnemtette, hogy onnan már fennáll a leesés veszélye. Gondolkodás nélkül léptem át rajta és álltam ki az épület peremére. Régebben talán megrémített volna a mélység, ami elém tárult... Most viszont a megváltást jelentette a kínzó fájdalomtól. Nem sokat gondolkodtam, hiszen nem volt már min. Az elmúlt pár napban mindent átgondoltam már... Lehunytam a szemem és még utoljára felidéztem a pár perce történteket. Ahogy Louis némán, csukott szemmel, lehajtott fejjel, remegve, rázkódó vállakkal áll...aztán bólint... Talán nevetett...talán sírt hang és könnyek nélkül?! Soha nem fogom már megtudni... Kifújtam az eddig görcsösen benntartott levegőt. Nem akartam tovább gondolkodni...nem akartam még elbizonytalanodni se, hogy biztos ezt akarom-e... Már akkor, a kád felett meg kellett volna tennem... Egy picit dőltem előre és onnan hagytam, hogy a mélység rántson tovább magával...