Cont(r)act /Larry Stylinson~Befejezett/

43

Halihóóó! Gondoltam így szünet alatt, most hogy nekem is több időm van, megleplek titeket kicsit gyakrabban részekkel. Remélem, nem haragszotok!;) Ez most kicsit rövidke lett, de nem akartam összevonni a következő fejezettel, mert oda is elég sok izgalmat tartogatok... Hamarosan jön a folytatás! Jó olvasást és további jó pihenést!:)

~Niall~

Majd szétvetett az ideg, remegő kezekkel vágtam át a hotelen. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet Harry ennyire ostoba?! Miért nem fogja fel, ha most egy pár órán belül nem szívódunk fel, nekünk végünk. Liam, ha megtudja, hogy mit tervezünk, megkeres és megöl minket! Ráadásul ez az állandó hazugság is egyre jobban kiborít! Akár hányszor szóba került, hogy ő vele mi történt, mindig terelte a témát vagy csak szimplán egyenesen a szemembe hazudott. Borzasztóan esett, de eleinte még csak azt hittem, hogy szégyenli, hogy faszhoz kellett nyúlnia vagy, hogy újból megerőszakolták. Most viszont egy másik gondolat kezdett szöget ütni a fejembe. Mi van akkor, ha Liam lefizette, vagy többet ígért neki, mint egy rizikós új élet?! Talán kémkedik már csak, hogy mit csinálok, hogy a megfelelő pillanatban adhasson át nekik. A gondolatra is megborzongtam. Utáltam magam, amiért már ezt feltételezem a legjobb barátomról, de kezdett leomlani a felé épített végtelennek hitt bizalmam.
A zsúfolt utcára kiérve se nem láttam, se nem hallottam, úgy verekedtem át magam a tömegen. Fogalmam sem volt róla, hogy merre is tartok, vagy hogy egyáltalán visszatalálok-e majd, de nem is érdekelt. Egyedül csak találni akartam egy eldugott sikátort, ahol majd mint az akciófilmekben rossz arcú fazonok megfelelő összegért hamisítanak nekem két új személyazonosságot. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen nagyvárosban lehet-e egyáltalán kihalt utcát találni, de mindig igyekeztem arra menni, ahol éppen a legkevesebb ember állt. Már egy jó fél órája egészen biztos, hogy bolyongtam, vagy még több is, mire találtam néhány, szinte teljesen kihalt sikátort. Még így, fényes nappal is megingott magabiztosságom, hogy be akarok-e biztos menni oda. A hatalmas koszos falak és a beláthatatlan sarkok félelmet keltőek voltak. Nagyot nyeltem és hátráltam két lépést. Éreztem, hogy nem jó, amit most csinálok, de erőt vettem magamon. Nem állíthatok be egy hivatalba se, hogy "jó napot, két új személyazonosságot kérek", szóval nincs más választásom. Ha már eddig eljutottunk, nem fordulhatok itt vissza. Az idegességtől halványan reszketve lopakodtam végig a kihalt utcákon. Már kezdtem feladni a reményt, hogy bárkit is találok, aki segíthetne, mikor végre megpillantottam egy embert, aki egy konténernek dőlve cigizett. Úgy néztem egyedül van és nincs okom mások megjelenésétől tartanom...remélem... Közelebb merészkedtem hozzá.
-...khm...elnézést...-mondtam remegő és cincogó hangon, mire gondolatban azonnal erősen pofon vágtam magam. Hogy lehetek ekkora balfék, hogy így szólítok le egy valószínűleg bűnözőt?! Kedvem támadt elfutni, de már késő volt, mert a monstrum rám emelte pillantását és gúnyosan elmosolyodott.
-Nagyon eltévedtél puhapöcs...-röhögött fel és megindult felém. Rémültem hátráltam és most már nagyon nem tűnt jó ötletnek idejönni... Egyáltalán nem így képzeltem el ezt az egészet.

-Nem mondták, még hogy veszélyes ez a környék kislányoknak?-hallottam meg egy másik mennydörgő hangot is és nagyra táguló szemekkel figyeltem, ahogy még három másik tagbaszakadt ember is előlép az árnyékból. A pulzusom az egekig szökött, a vérem a fülemben zubogott és nem volt kérdés, hogy el akarok-e menekülni, de már nem volt merre. Lassan körülvettek és egyre szűkülő körben közeledtek.

-Nyugi, nem kell félni, nem fogunk bántani!-mondta egy másik, mély hangját meghazudtolóan negédes hangon.

Nem kellett jó emberismerőnek lenni, ahhoz, hogy tudjam, hogy hazudik, főleg miután megpillantottam a kezében forgatott pillangókést. Sikítani akartam, segítséget kérni, de a pánik annyira összerántotta izmaim, hogy egy hang nem jött ki a torkomon. Éreztem, hogy fogytán az idő és magamban segítségért imádkoztam.