Cont(r)act /Larry Stylinson~Befejezett/

49

~Harry~

A szemhéjaimat is átvilágító fényesség vett körül. Halványan elmosolyodtam, ahogy félálomban feltámadt bennem a remény, hogy talán véget értek a szenvedéseim és sikerült örökre elaludnom. De valahogy mégse volt az igazi... Nem éreztem melegséget és lassan a hangok is eljutottak a tudatomig, hogy valami motoszkál mellettem. Ijedten pattantak ki szemeim és kaptam fel fejem. Egy ismeretlen nővel találtam szembe magam, aki mellettem guggolva felsikoltott és hátraugrott. Ebben a pillanatban én is rémülten csúsztam messzebb a betonon.
-Ne haragudjon uram, csak megijesztett!-pihegte  szívére szorított kezekkel. - Csak meg akartam nézni, hogy jól van-e?
Az ijedtségtől még mindig szapora szívveréssel, nagyokat pislogva körbenéztem, mert egy pillanatig fogalmam se volt arról se, én ki vagyok. Ahogy tudatosult bennem, hogy az út szélén fekszem és a tőlem nem messze parkoló autó reflektorkának fényében úszok, kezdett összeállni a kép. Ismét elszorult a torkom és lehajtottam fejem.
-Nos? - szólalt meg ismét a nő, akiről meg is feledkeztem az emlékek hatására.
Előre hulló hajam közül pillantottam fel rá és lassan megráztam fejem.
-Köszönöm, de rajtam úgyse tud segíteni!-motyogtam.
-Márpedig itt nem maradhat, mert nagyon veszélyes! Hívok mentőt, azok majd beviszik a detoxba.-húzta elő zsebéből telefonját és már kezdte is nyomkodni.
-Kérem ne! - kiáltottam fel megszeppenve. - Jól vagyok, nem vagyok részeg, nem vagyok bedrogozva...csak itt ragadtam... - halkult el keservesen hangom a mondat végére, mire láttam, hogy elteszi a készüléket. Eggyel közelebb lépett és kissé kételkedve méregetett.
Annyira abszurd volt az egész helyzet! Az éltem romokban hever, az utcán töltöttem az éjszakát, mert a legjobb barátom egy életre meggyűlölt és mindezek után egy tök idegen ember részeg homlesznek hisz. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét elsírjam magam vagy már csak röhögjek kínomban. Eközben a nő lassan még közelebb lépett és folyamatosan méregetett. Nem mertem szemébe nézni és ahogy megpillantottam a jobb kezében lapuló kis sprét, éreztem, hogy leizzadok.
-Hogy hívják? - kérdezte végül rám nézve, mire összeszedtem magam és én is szemébe nézve válaszoltam.
-Harry Styles vagyok.
-Van lakása? - folytatta a kérdezősködést határozott, de semleges hangon.
-Igen, Londonban.-adtam erre is választ.
Újra beállt a pattanásig feszült csend. Vártam, hogy hátat fordítson és magamra hagyjon, de csak beharapta ajkát és mintha gondolkodott volna valamin. Most volt időm először jobban szemügyre venni.
Egy negyvenöt év körüli hölgy lehetett, félhosszú, szőke hajjal. Amennyit a fényszóróknak köszönhetően láttam, arca kedves volt, bár már vonásai kissé elmélyültek.
-Ha se nem részeg, se nem hajléktalan, hadd kérdezzem meg, ha nem túl indiszkrét a kérdés, mit keres egy ilyen fiatalember éjszaka közepén az út szélén?! - vizslatott felhúzott szemöldökkel.
Nagyot sóhajtottam és egy pillanatra ismét elnéztem. Nem szívesen emlegettem volna fel az elmúlt pár nap eseményeit... Aztán végül lassan kúszott belém a remény. Ki tudja...talán tudna segíteni... Simán elhajthatott volna mellettem, mint a többi száz autós...
-Nos... - köszörültem meg végül torkomat, már úgysincs veszteni valóm elven.
-Röviden és tömören egy...khm...unkahelyi ügy miatt utaztam Las Vegasba, ahol a szerencsétlen véletlenek folytán azt hiszem sikerült tönkretennem a szerelmem karrierjét, talán végleg megbántanom az egyetlen és egyben legjobb barátomat és mindezek mellett még az összes megtakarított pénzemet elvesztettem. - nyögtem ki egy szuszra. -Szóval pénz nélkül, egyedül itt ragadtam két órára az otthonomtól...
Így hangosan kimondva annyira nevetségesen szánalmasan hangzott, hogy már kínomban én is elmosolyodtam, de közben mellkasom borzasztóan szorított.
A nő csak állt, szótlanul és változatlanul engem figyelt.
-Én is Londonba megyek a férjemhez, aki rendőr...-szólalt meg nagy sokára az utolsó szót a kelleténél jobban kihangsúlyozva. - Ha szeretné, elvihetem! - mondta végül egy nagy sóhajjal.
Ahogy felfogtam szavait, azt hittem még mindig álmodok.
-Te jó ég! Annyira hálás lennék!-néztem rá csillogó szemekkel mire egy kissé talán megkönnyebbült mosoly terült el arcán.
-Szálljon be! - biccentett fejével a kocsi felé,mire azonnal felpattantam és beültem a méretes járműbe.
Máskor eszembe se jutott volna egy idegen kocsijába magamtól beülni, de lévén hogy az út szélén aludtam, két órára az otthonomtól, bárhova is visz, rosszabb úgyse lehet...-tudatosult bennem a gondolat.
Eközben a hölgy is beszált a volán mögé, de láttam, hogy a borssprét még mindig keze ügyében tartja. Nem hibáztattam érte! Egy vadidegen férfit engedett be éjszaka az autójába és felajánlotta, hogy két órán keresztül összezárva lesznek... Már önmagában az is hihetetlen számomra, hogy megállt! Ha nem éppen itt ülnék mellette, el se hinném, hogy létezik ilyen ember, aki ennyire jólelkű és segítőkész!
Némán teltek a percek, szótlanul kuporogtam az anyósülésen és kibámultam az ablakon. Nem gondolkodtam semmi, egyszerűen csak hagytam, hogy a kissé lehúzott ablakon besüvítő levegő kitisztítsa fejemet.
-Magának is aztán minden összejött!- törte meg a kissé feszült csendet a hölgy és együttérzően megcsóválta fejét.
-Talán jobb lett volna mindenkinek, ha két napja leugrok a tetőről... - válaszoltam és magam is meglepődtem, milyen őszintén.
Rám nézett és figyelte vonásaimat, hogy tényleg komolyan mondom-e. Mikor rájött, hogy nem csak túlzásnak szántam, újra megszólalt.
-Maga még fiatal és erős, előtte az egész élet! - Bizonyára rémes a helyzete és tudom, hogy ilyenkor ez ember úgy érzi, nincs megoldás... -folytatta és ahányszor tehette, rám pillantott. Szemében valódi együttérzés csillogott és ez már maga gyógyír volt megtépázott lelkemnek. - Én is átmentem elég sok szörnyűségen, mert amíg fiatal az ember, bolond... - De ez tesz azzá az erős emberré, aki majd büszkén meséli el a gyerekeinek, hogy megcsinálta! - mosolygott rám bátorítóan és egy közvetlen mozdulattal kicsit megszorította a kezemet.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak de egy jó ideje először ismét őszintén elmosolyodtam.
-Köszönöm Mrs...-akadtam meg.
-Kelly.-segített ki.
-Köszönöm Mrs. Kelly! - Remélem egyszer majd valahogy meghálálhatom!-néztem határozottan a barnászöld szemekbe.
-Ugyan, semmiség! Legalább nem fogok elaludni míg hazaérek, hogy van társaságom! - válaszolta vidám hangon és érezhetően kezdett oldódni a feszültség.
Ekkor jutott eszembe, hogy valójában fogalmam sincs mennyi az idő. Ahogy telefonomra pillantottam ledöbbenve láttam, hogy már fél hat. Ahogy kinéztem az ablakon fel is tűnt az egyre szélesedő halványrózsaszín csík az ég alján.