Bársonyrózsa | ✓

09

[09]  Nyugtató ölelés
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Hűséges áruló.

Ujjaim csupán egy pillanatra akadtak a könyv gerincébe, de azonnal megéreztem azt a bizonyos borzongást, ami végigvágtatott a gerincem mentén. Felpislantottam a mennyezetre, ám ez a futólagos mámor csak egy pillanatig tartott. Janine azonnal feltűnt mellettem és kíváncsi szemekkel meredt az ujjaimra, de azok abban a szempillantásban csúsztak le a rojtos könyvgerincről.

- Minden rendben? – Barátnőm a zsebeibe tűrte az ujjait és kíváncsian figyelte a szemeimet.

- Persze. – Vissza se pislantva indultam meg előre, mire a szőke lány sóhajtva kapott a csuklóm után és maga felé rántva kényszerített arra, hogy a szemeibe tekintsek.

- Miért nem mondod el, hogy bánt valami?

Hangja gyengéd volt, valahogyan éreztem a testében tomboló érzelmek tömkelegét, már nem csak őt fullasztották meg, hanem engem is. Kék szemei ragyogó kristályai voltak a lelkének, kételyek habjai zúzódtak szét a megoldás partjai előtt. Mindenre volt egy válasz, csak valahol messze elsodródott tőlünk.

- Nem tudom, hogy mi bánt, Jan.

A lány ajkai elnyíltak egy pillanatra, könnyes pillái megrebbentek, csak egy kicsit voltak vizesek, mégis a fájdalom sűrítette meg ezeket a könnyeket. Arcát lehajtotta és gyors kézmozdulata meghazudtolta a szemeiben tükröződő kételyt. Megrázta a fejét és könnyektől maszatos ujjaira esett a pillantása, és a cseppekben megbújó szempillaspirál fekete pacáira.

- Pedig látom, hogy bánt, Coco.

Nem bírtam tovább a szemeibe veszni, lehajtottam a fejemet és mély lélegzetet véve újból felemeltem a tekintetemet.

- Beszélni akartál valamiről. – Óvatosan evickéltem egy kellemesebb téma felé. A lány bólintott és eltüntetve könnyeinek utolsó hamvait, felöltötte azt a maszkot, amit már annyiszor láttam rajta a suli falain belül. Arca kivirult, egészen úgy festett mintha egy másik személy lenne. Fulladozott, kapálózott azért, hogy valaki kihúzza a színjátékból, de már maga se tudta megmondani, hogy mi a valóság.

- Oliver. – A könyvtár egyik eldugott zugába kísért, ahol pontosan két puff volt az ablak mellé húzva.

- Csinált valamit?

- Dehogy! – Hirtelen rázta meg a fejét, amit a szőke fürtök hűségesen követtek. – Csak azt hiszem, hogy már komolyabb érzelmei vannak irántam, érted? De én nem tudom őket viszonozni, Coco! Ő egy jó fiú, annak ellenére, hogy sokak szerint nem az. Nagyon akarom őt szeretni, de nem megy, egyszerűen ő nem...

- Reece?

Jan ajkait összeszorítva szortírozta szemeit a tenyerére. A maszk újból darabjaira hullott és megint csak előttem volt az a lány, aki képtelen volt szabadulni egy fiú markából. Arca fájdalmas grimaszba fulladt, ahogy realizálta a szavakat. Ajkai reszketni kezdtek, akárcsak egy gyermek, aki a legfagyosabb téli hidegben kabát nélkül bóklászik a havas utcákon.

Gyámoltalan gyerekek voltunk mindannyian, valamennyien a szerelem karmaiban vesztegeltük el az időnket, néhányunkat a sötét kaszás csonkított meg, és voltak olyanok, akik saját maguktól viszolyogtak. Mind betegek voltunk.

Jan, én, Reece. Az egész gimnázium.

- Valaha eltudom őt ereszteni? – Vállai összezuhantak.