Bársonyrózsa | ✓

27

[27] Az ajánlat
▄▄▄▄▄▄

● Reece ● 

Mr. Hurley arca értetlenül pattogott köztünk, míg én tisztán hallottam Coco kétségbeesett szavait, szemei meredten próbáltak lebeszélni, pedig fogalma se volt róla, hogy mit akartam. Mit meg nem tettem volna érte, akár az életemet is feláldoztam volna.

Minden itt tartott, a családom, ő és barátaim, de folytonosan ott búgott a gondolat, hogy nekem nem itt volt a helyem. Nem erről álmodoztam éveken keresztül. De mégis, akárhányszor hunytam le a szemeimet, nem láttam semmit sem, már nem lebegtem a csillagok között, ma már nem ez volt az álmom.

- Valószínűleg itt maradok. – A szavaim halkan buktak ki belőlem, mindkettőjük arcán meghökkenés suhant át. Coco megrázta a fejét, de belőlem csak egy gyenge mosolyt tudott kicsalni.

- Reece, de te...

- Tényleg ezt akarja, vagy én erőszakoltam ki magából ezt a választ? – A férfi megigazította a szemüvegét, majd sóhajtva visszahuppant a székére. Különös volt, hogy egyetlen egy vonásában sem hasonlított Coco az apjára. Mindenestül az anyja volt.

A férfi összekulcsolta a kezeit, majd megeresztett magából egy sóhajt, intett, hogy foglaljunk helyet.

A vacsora végig ebben a feszélyezett csendben telt, nem próbáltunk meg beszélgetést kezdeményezni, egyszerűen elfogyasztottuk a vacsoránkat. Csak akkor bírtam fellélegezni, mikor kiléptem a kapun és megéreztem a fagyos hideget, egyenesen megborzongtam.

A zsebeimbe fúrtam a kezeimet, mikor meghallottam azokat a lomha lépteket. Először azt hittem Coco jött ki, de megérezve a férfi erőteljes, fűszeres illatát, elnyomtam magamban a csalódottságot. Mr. Hurley belefúrta az arcát a sáljába, majd lazán intett egyet. Azt üzente a mozdulataival, hogy kövessem.

- Coco otthon marad, haza viszem, Reece. Amúgy is szerettem volna beszélni magával! – Követtem az autó felé, majd zavartan helyet foglaltam mellette az anyósülésen. A férfi óvatosan feljebb tekerte a fűtést és lassan kihajtott a feljáróról. Minden olyan monotonitással történt. Felbőgött a motor, majd megindulva a sötét éjszakában, azonnal el is vesztünk benne. – Tudom már egyszer letegeztem, de maradhatunk a tegeződésnél? Nyugodtan szólíts Sorennek. – Bólintottam. A férfi hitetlenül megrázta a fejét, letekerve a nyakáról a sálat egy laza mozdulattal hajította azt hátra. – Nem biztos, hogy a legjobb benyomást nyújtottam neked, de szeretném, ha beszélnél velem, hiszen valahogy jobb belátásra kell bírnom a feleségemet. Ő kicsit keményebb dió, mint én.

- Miért ilyen kedves velem?

- Kedvesnek nevezed ezt, ahogy viselkedek? – Döbbenten meredt rám, gúnyosan elmosolyodva néztem ki az ablakon, a hullámzó tóra.

- Nem gyűlöl, ez éppen elég.

Soren halkan felnevetett. – Tényleg itt akarsz maradni, vagy csak miattam mondtad azt az asztalnál?

- Egykoron szerettem a csillagászatot, ezzel akartam foglalkozni, érdekelt a fizika, ez volt az álmom. – Egyszer se néztem a férfire, egyenesen ki az ablakon, szükségem volt egy felnőtt emberre. Soren pedig végighallgatta a szavaimat. – De ma már nem az vagyok, aki voltam egykor. Nem tudom, szeretném-e ezt csinálni, vagy sem.

- Ennyire megváltoztál volna?

Lehunyt szemekkel gondoltam vissza néhány hónappal ezelőtti önmagamra, keservesen bólintottam.

- A halasztás mellett még nem gondolkodtál?

- Baseballozok, csak ösztöndíjjal vehetnek fel, amit még most a végzősként kéne megszereznem, az ösztöndíjat nem lehet halasztani. Vagy most vagy soha. Kijönnék a formámból. – Soren felém nyújtotta a GPS-t, amibe bediktálva a házszámunkat már csak arra lettem figyelmes, hogy az autó leparkolt az ócska kis épület előtt. Kettő koszos műanyag szék csillámlott a mesterséges fényekben, a teraszon kókadoztak. Belülről még égett némi fény.