Bársonyrózsa | ✓

24

[24] Kegyetlen játék
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Amint Weston Cooper kiejtette a fiú nevét, aki meggyilkolta Amandát megéreztem a sors kegyetlen játékát. Lehunytam a szemeimet és próbáltam csendben elmerülni a székemben, alábuktam a puha ülésben. Anya csendben vette tudomásul, hogy ezennel lezárult az ügy, de éreztem rajta, hogy megmerevedett, mikor meghallotta a Snyder nevet.

Nem bírtam megszólalni. Egyedül a pislákoló fényeket tudtam figyelni, míg a szüleim némán tessékeltek az autóba. A motor felzúgott, egyetlen szó sem hagyta el a szájukat, de mindannyian tudtuk, hogy mit jelentett a csend. Gyászolták a lányukat, gyászoltak engem is. Mert már előre felkészültek arra, hogy darabokra fognak marcangolni.

És minden kiszakadt belőle, mikor átléptem a küszöböt. Anya arca merev volt, tekintete az Amandáról készült fényképről lassan rám vándorolt és tehetetlenül rázta meg a fejét. Apa pedig csendben vágott át a folyosón.

- Ha ezek után azt hiszed, megengedem, hogy találkozz vele, akkor szörnyen naiv vagy, Coco! – Fenyegetően tartotta felém a mutatóujját.

- Ava...

- Nem Soren! Nem! – Hisztérikusan kiáltott fel. – Nem! – Göcsörtösen szorította össze az ajkait, míg apa fájdalmasan sütötte le a szemeit. – Nem engedem meg, hogy az a féreg csak egy pillantást is vethessen a lányomra! Kiíratom abból a tetves iskolából! Elköltözünk innen!

- Ava!

- Talán azt akarod, hogy egy ártalmatlan éjszakán a lányunk szívébe szúrjanak egy kést? Talán képes lennél még egyszer elveszíteni a gyermekedet? – Üvöltötte. – Nem, Soren! Soha, soha nem fog azzal a fiúval találkozni!

- Reece nem olyan! – Halkan buktak elő belőlem a szavak. Mindketten egyszerre kapták rám a tekintetüket.

- A vérükben csörgedezik, Coco! Az összes, büdös néger vérében! – Az ujjai közé kapta az arcomat. – Soha nem fogsz...

- Hogy gondolkodhatsz így? – Kitéptem magamat a karjai közül és mérgesen töröltem le a szemeimből kibukó első könnycseppeket. – Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem tapasztalod te ezt az egészet magadon? Az ázsiai nő, aki a szent Amerikába tette a sárga lábát? Hát nem te akartál megóvni a szavaktól? Akkor hogyan vélekedhetsz ugyanígy? – könnyezve akartam felrohanni az emeletre, de apa ujjai a csuklómra fonódtak. – Apa, kérlek...

- Nem, Coco. Anyádnak igaza van. – Egy tincset tűrt ki a szemeim elől. – Soha nem nyúlhat az a fiú hozzád. Elköltözünk.

- Nem!

- De! Ez így nem mehet tovább, itt veszélyben vagy! Ez a fiú... ez a fiú elvette az eszedet, megrontott! És ha ugyanúgy végez veled, mint Amandával? – Apa hitetlenül vezette ujjait a hajába.

- Nem tehetitek ezt! – De a szavak csak fáradt ellenkezések voltak. Ők nem figyeltek rám. Én pedig nem bírtam tovább. Felszaladva az első dolgom volt felnyitni az ablakot és csupán pár pillanat kellett és az én lábam máris talajt fogott.

Nem tehették ezt velem.

Hallottam a lépteiket magam mögül, felcsendült anya kiáltása, az ablakot feltárva hajolt ki, tekintetünk összekapcsolódott. Anya elfásultan szorongatta az ablakkeretet, míg az arcát megannyi forró könny áztatta el. Ujjaimmal a fűbe markoltam és hagytam, hogy kitörjön belőlem minden fájdalom. Zokogva estem a földre, apa azonnal a karjaiba kapott, de nem bírtam levegőt venni.