Bársonyrózsa | ✓

19

[19]  Lucius Blake

▄▄▄▄▄

● Coco ●

Hetek óta nem beszéltem Reece-szel.

Elkerültük egymást. Míg ő szabadidejét próbálta minél többször a pályán tölteni, én visszacsöppentem egy hasonló állapotba, ami mindazok előtt történt mielőtt még megismertem volna őket.

Az udvaron ücsörögtem az ebédszünetben, mellettem Lucius elmerült a notesze firkálgatásában, míg Jan egyszerűen magába tömte a maradék szendvicsét. A diákok többsége próbálta magába szívni az ősz utolsó napsugarait és az ebédlő helyett a kellemesen hűvös udvart választották.

Óvatosan lestem a fiúra. Arca elmerült, mély ráncok kotnyeleskedtek a szemöldökei között, lustán rám emelte a szemeit, majd kisöpört egy tincset az arcomból tollas tenyerével.

Egy mosolyt csalva az ajkaimra belekukkantottam a füzetébe, de az abban a pillanatban fagyott oda. Lucius hirtelen akarta a tenyerét a rajzra fektetni, de azok a szürkés szemek már réges-rég lyukat fúrtak az íriszeimbe.

- Talon?

- Nem akarod kicsit hangosabban szétkürtölni az egész világnak? – sóhajtotta gúnyosan, majd a noteszt a táskájába csúsztatva el akart indulni, de még időben kaptam a kezei után.

- Hová mentek? – Jan azonnal közbeavatkozott és kérdőn pillantott fel a bátyjára.

- Szólnál a barátnődnek, hogy hagyjon békén?

- Ha nem vennéd észre még mindig itt vagyok! – ragadtam meg a csuklóját, mikor egyszerűen el akart surranni. Jan kérdőn felvonta a szemöldökét, de én csak lemondóan megráztam a fejemet. – Csak kérdeztem valamit.

- A rajzokról van szó? – Egy könnyed mozdulattal tüntette el a szendvicsét, majd szőke haját egy gyors kontyba tekerve, kék szemeit lassan levezetve bátyja kócos fürtjeiről, tekintete megakadt a fekete oldaltáskában lapuló noteszen. – Nem tudtad, hogy kit rajzolgat?

- Sikeresen elrejtette.

- Békén hagynátok végre? – Csattant fel a fiú és kitörve a markomból heves léptek mellett indult meg a lengő ajtó felé.

Jan lemondóan igazította meg fehér garbóját, de én nem tudtam ilyen könnyedén elfeledni a rajzot. Talon minden egyes vonása tökéletesen visszatükröződött a lapokról, azok a sűrű fellegekként füstölgő szemek, éles szemöldökei. Egyszerűen minden túlságosan élethűre lett ábrázolva.

Mintha az ő ujjai már érintették volna a fiú arcát, a lapokba rejlett bőrének puhasága, a kunkori fürtök selymes tapintása.

- Talon meleg? – Hitetlenül pillantottam Janre. A lány hatalmasra tágult szemekkel nézett felém, míg hosszúkás orrát kissé felhúzta. – Nem gondoltál még bele? Sose látod lányokkal, és egy olyan fiú, mint Talon!

- És Reece? Ő talán nem lehetne pont ilyen okokból kimenően meleg? – vontam kérdőre.

- Elutasított ugye? – Jan hangja egy pillanatra mintha megtört volna. Elkaptam róla a tekintetemet. Gyűlöltem visszagondolni arra az estére, amikor a fiú megalázott. Senkinek sem mondtam el, de Jan talán már túlságosan is ismert ahhoz, hogy titokban tudjam tartani. Kék szemei tőrként hasítottak az arcomba, el akartam fordulni és valami kényelmesebb témával előhozakodni. Mindenre emlékeztem. Reece undorodó szavaira, azokra az átkozott dühös betűkre! Mellkasom csupán a gondolatra is összeszorult. Annyiszor végigpergettem magamban. Ennyire félreértettem volna a szavait? A szemeiben megbújó érzelmeket? Nem értettem volna a gesztusait? Hiszen mindennel azt üzente, hogy ő is akarta!