Bársonyrózsa | ✓

11

[11]  Pletykások
▄▄▄▄▄▄

● Coco ●

Talon egy pillanat múlva már meg is jelent a kocsi mellett és hosszú ujjait a fürtjeibe vezetve kitárta nekem az ajtókat. Amint beültem a motor már zümmögött, arcomat az üvegnek döntve sóhajtottam fel. Vártam már, hogy mikor indulunk el, de percek elteltével még mindig csak annyit hallottam, hogy a motor berregett alattunk, de az autó nem indult el.

Kíváncsian pillantottam a vezető ülésre, ahol a fiú, fejét a kormánynak döntve szívta magába a levegőt, izmai megfeszültek. Úgy nézett ki, mint egy megpendített gitár húr. Minden egyes tagja erős feszületben torkollott.

Gondolkodás nélkül értem a hátához. Talon megrezzent és elszakítva szemeit a kormányról felnézett rám. Most először láttam azokban a viharos íriszekben megcsillanni a könnyeket. Ragyogtak bennük a fájdalom égkövei. A kintről beszűrődő fénycsóvák megcsillantak az üveges tekinteten, mintha magának a kétségbeesésnek a szikrái gyúltak volna a szemeiben. Azonnal átmásztam az ülések között és magamhoz húzva a fiút, jó szorosan megragadva a vállait hagytam, hogy a könnyek kitörjenek belőle.

Reece szenvedett, hát hogy is ne szenvedett volna ugyanúgy Talon? Reece-nek tartania kellett magát Tiana kedvéért, Talonnak pedig Reece kedvérét. Mindenki megjátszotta magát, csakhogy a másik jobban érezhesse magát, pedig belülről mindannyian apró szilánkokra törtek, de kívülről ugyanúgy festettek, mint akkor, amikor minden tényleg rendben volt.

Az éjszaka is csendes volt, a motor bőgött, a madarak csendben szunnyadtak, míg itt a kórház mellett megannyi szív tört össze.

A fiú elszakadt tőlem. Ébenfekete fürtjeibe vezette az ujjait és rám emelve a szemeit egy halvány mosolyra húzta az ajkait. Csend volt. És talán mondani akart nekem valamit, ki is találhatta már, hogy mit, de mégsem sikerült neki. Csendben maradt ő is, pontosan ugyanolyan mély csendbe burkolózott, mint a természet körülöttünk. Mert nem kellettek ide szavak, a szemeiben, a gesztusaiban láttam a maga iránt érzett szánalmat, de egyben a hálát, amit felém sugárzott.

Így utaztunk haza.

Az utak üresek voltak, a fények ugyan még beszűrődtek az ablakokon, mégis leparkolva a házunk előtt csak arra voltam figyelmes, hogy az utca már különösen csendbe burkolózott, mintha mindenki nyugovóra tért volna.

Talon egy apró csókot hagyott a homlokomon, majd engedte, hogy elinduljak a kerítések felé. Minden egyes lépésem valami szörnyű ordításnak hangzott. Tudtam, hogy a szüleim őrjöngeni fognak, már réges régen hajnalodott, én pedig egy szó nélkül elmaradtam.

Viszont mikor beléptem a házba csend fogadott. A konyhában pislákoltak az utolsó fénycsóvák, halkan a fogasra akasztottam a kabátomat, míg a cipőimből óvatosan kilépve megindultam a szobám felé. Tudtam, hogy mindketten a konyhában vannak, tudtam azt is, hogy hallották, hogy megérkeztem. Egyikünk se szólalt meg. Én a szobámban voltam, ők pedig a konyhában. Így volt ez tökéletes.

  ▄▄▄  

Jan hétfőn megjelent előttem. Csapzottan festett, arca reszketett az elfojtott dühtől, míg ujjait ökölbe szorítva hitetlenül megrázta a fejét.

- Mégis mikor akartál beszámolni az egészről? A szüleid pénteken sírva hívtak fel minket, hogy nem tudjuk-e véletlenül merre vagy. Anya elmondta az igazat, pedig én mondtam, hogy ne tegye. Ezek után te egész hétvégén egyetlen egy üzenetemre és hívásomra se válaszoltál, sőt még akkor se nyitottál ajtót, mikor pontosan tudtam, hogy otthon vagy! – Ajkai reszketni kezdtek. – Tudod, hogy ezt nem teheted meg velem? És elegem van ebből az egészből, te folyamatosan az új barátaiddal vagy, aggódtam érted, ugye tudod? Mi lett volna, ha ugyanaz történik, mint Amandával? Egyetlen egy kurva üzenetemre se válaszoltál, Coco! Egyetlen egyre sem! És nekem most lett elegem mindenből, ha ennyire nem érdekellek már téged, akkor ennyi. Remélem megértetted, hogy nem akarlak a közelemben látni.