Bársonyrózsa | ✓

13

[13]  Nem több, nem kevesebb
▄▄▄▄▄▄

● Coco ● 

Határozottnak akartam tűnni, nem akartam, hogy lássa a bennem tobzódó érzelmeket, amiket csak egy mondatával kiváltott belőlem. Elindított valamit. Talán a hangja kelthette bennem ezt az érzést? Vagy talán ez a táj és a fiú együtt indította el ezt az őrjítő feszültséget a testemben?

Hatalmasat nyelve figyeltem a hullámzó vízfelszínt, de ebben a pillanatban még ez sem nyújtott menedéket az érzések ellen, amik ott kavarogtak a lelkemben. A kardigánomat összébb húzva magamon felálltam a hűs talajról és hagytam, hogy a meleg szellő valamelyest kijózanítson a gondolataimból. De nem segített. Valami édes illatot hordozott az óceán sós illata mellett, mintha szándékosan akart volna az a csillámló végtelenség is megszédíteni.

Lenéztem Reece-re.

A haja ugyanúgy festett, mint mindig, a göndör fürtök ott kunkorodtak a fejetetején, mindegyik tincs más felé húzott, de a szellő őket is megnevelve próbálta kordában tartani a fürtöket. Egy pillanattal ezelőtt még a tincseibe martam, éreztem a tapintásukat. Puhák voltak mégis egészen érdesek vagy kemények. Érdekes tapintásuk volt. A fiú bőre az éjszakában kékes árnyalatot húzott magára. Az ajkaimba harapva vezettem le éles vonásairól a tekintetemet. Kiszakított a józan ész világából csupán néhány őszinte szavával. És akárhányszor tekintettem felé nem tudtam szem elől téveszteni azt, hogy Reece vonzó volt. Dús ajkai, éles állcsontja, mely mindig ékes dísze volt a megjelenésének. Ott motoszkált a gondolat a fejemben, de akármennyiszer pillantottam az ajkaira eszembe jutott a fogadalmunk. Ő nem akar többet barátságnál, míg én már az első alkalommal tisztáztam vele azt, hogy sosem jönnék vele össze.

- Talán jobb lenne hazaindulni. A szüleim bármikor észrevehetnek. – Lenéztem az ezüstös homokra.

A fiú lassan felállt a homokról és elindult az autó felé. Őrjítő volt a tekintete, mintha tudott volna valamiről. Összekulcsoltam magam előtt a karjaimat és lehuppanva az ülésre egy óvatos pillantást vetettem a fiúra. Egy kis ügyetlenkedés után a lyukba helyezte a kulcsot és gyújtást is adott a motornak. Dörmögött az autó, míg ő lassan kihajtott a földes partról és a susmogó természetet magunk mögött hagytuk. Egy pillanat alatt eltűnt a varázslatos természet, reménykedtem benne, hogy a testemben dolgozó érzelmek is elúsznak a habzó hullámok hátán, de egyszerűen nem történt semmi.

Ujjaimmal a nadrágomat piszkálgatva lélegeztem mélyeket, nem akartam elszakadni az óceántól és egészen megrémített az a tudat, ami szétfeszítette a bensőmet.

Nem volt jogsija, bármikor megbüntethettek volna minket, a fiú nem is igen vezetett, de én annyira bíztam benne, hogy nem bírt megrémiszteni az a tudat, hogy talán hazudott nekem és még életében nem vezetett. Mert ő nem hazudhatott nekem.

Az ajkaimat rágcsálva emeltem rá a szemeimet.

Koncentrált, ujjai lomhán simultak a bőrkormányhoz, arca és szemei egyenesen a betonrengeteget szemlélték. Néhány fürt csüngött csupán az arcába, de ő nem foglalkozott velük, rájuk se hederített. Arca kiismerhetetlen maszkká olvadt, nem bírtam eldönteni, hogy feszültség bújt meg a bőre alatt vagy talán az érzéketlenség. Meg akartam őt fejteni. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Éjsötét szemei voltak. Rémisztően sötétek.

Éjszaka volt. Ő maga volt a sötétéség.

A szüleim nem is sejthették, hogy nem az ágyamba fekszem, hanem egy fekete fiúval kocsikáztam el az óceánig. Bele se mertem gondolni, hogy mi történhetett volna, ha mindez kiderül, ha megtudják, hogy megszegtem a szavamat.