Bársonyrózsa | ✓

12

[12] Ti
▄▄▄▄▄▄

● Reece ● 

Grayson bicegve hagyta el a kórházat, míg a rendőrök ebben a két napban nyugodni sem hagytak időt. Tianat kétszer kihallgatták, mint szemtanút, míg bátyámat háromszor is megostromolták a kékruhások.

Húgom csendben rugdosta az előtte guruló köveket, míg szemeivel búsan figyelte a sötét aszfalton maradt féknyomokat. Arcát a sáljába temetve egy szót sem szólt.

Holnap Hálaadás.

Az a csütörtök közelgett felénk, ami annyi család szívét felmelengette, de amint húgom ébenfekete szemeibe néztem azonnal megértettem, hogy ez számára nem volt egyenlő mással, mint a szomorúsággal. Magamhoz húztam a lányt és megveregetve a vállait hagytam, hogy a kerítést beljebb tolva be is rohanjon a viszonylag meleg lakásba. Grayson a kanapén feküdt, kezében egy almával, míg félszemmel a húgát figyelte. Az arcán már egészen elhalványultak a lila foltok, de az ajka ugyanúgy fel volt dagadva, mintha a baleset tegnap történt volna.

A térdeire támaszkodva ült fel és egy halk nyögés mellett a dohányzó asztalra dobva az almacsutkát fekete szemeit mélyen az enyémekbe fúrta.

- Reece...

Ki se kellett mondania, pontosan tudtam mire gondolt. És abban a pillanatban, ahogy sebes arcára néztem az ereimben azonnal száguldozni kezdett az adrenalin. Fűtötte átfagyott tagjaimat.

- Azt hiszed ezek után visszaengedlek? – Reszkettek az ujjaim, ahogy egy hirtelen mozdulattal az ablak felé mutattam. – Azt hiszed megengedem neked?

- Kurvára nem kell az engedélyed! – Egy pillanat kellett, hogy elveszítse a hidegvérét. – Én tartalak el Reece, azt hiszed jó bármire is a hétvégi összetukmált apród? Komolyan ennyire...

- Próbálkozok Grayson! Neked is ezt kéne! – Két markom közé szorítottam az arcát. – Miért nem értesz meg? A bátyám vagy, Grayson. Nem teheted ezt velem.

- Megmentelek Reece!

- A pokolba küldesz minket! – A hangom elcsuklott. – Ha visszamész oda, akkor nem csak engem küldesz pokolra, hanem Tianat is! A saját anyádat!

- Anyának nevezed te még azt a nőt? – A fiú kitépte magát a karjaimból és hisztérikusan ordított. – Anyának nevezed azt a nőt, aki ott hagyott minket a legmélyebb mocsokban? Elherdálta minden pénzünket! Kurva drogokat vett magának belőle, csak azért, mert képtelen volt felfogni azt, hogy a férje elpatkolt! Ott hagyott minket Reece! Ott a mocsokban... a mocsokban. – A hangja fokozatosan csuklott el és már csak arra lettem figyelmes, hogy arcát sós könnyek áztatták. Arca viszont ugyanolyan volt, mint mindig. Kegyetlen. Őrült volt már. Megőrült a saját játékaiban. Egyszerűen már nem tudta, hogy merre kell úsznia, hogy elérje a levegőt. Az anyja a sekély mocsárban hagyta, most már a mélytengerben fuldokolt.

- És te is ott fogsz hagyni minket.

De Graysont nem hatották meg a szavaim, a fiókból kitépte a kocsikulcsokat, felkapta a kabátját és kitépve magát a házból el is tűnt a kinti félhomályban. Szipogást hallottam. Azonnal hátrakaptam a fejemet, bele se gondoltam. Eszembe se jutott az a gondolat, hogy húgom hallhatta ezt a vitát. A lány reszkető lábakkal dőlt a falnak, tenyereivel az arcát takargatta, láttam, hogy vékony csontjai remegnek a félelemtől. Göndör fürtjei az arcába csúsztak, mintha ők is el akarták volna előlem rejteni azokat a kínzóan őszinte könnycseppeket, melyek talán egy pillanat múlva már nem is lesznek a bőrön, de mélyen beszívódva a testünkbe örökké nyomot hagy rajtunk.