Bársonyrózsa | ✓

22

[22] A szerelem nem bűn
▄▄▄▄▄▄

● Talon ●

Ujjaim a baseball ütő szára köré fonódott, szemeimmel Reece-t figyeltem, aki egy gúnyos mosolyra görbítette az ajkait, majd meglendítette a labdát. A fehér golyó hihetetlen sebességgel száguldott felém, de még időben lendítettem meg a botot és a labda tehetetlenül csapódott a hálóba. Az ütéseket gyakoroltuk. Lane edző igencsak a szívére vette a csapat sorsát az elkövetkező szezonra.

Fáradtan vezettem ujjaimat fekete hajamba, de szemeimmel folyton felpillantottam az üres lelátóra. De ő sehol sem volt. Megdörzsölve a homlokomat, már csak annyit éreztem, hogy Reece megveregette a vállamat.

Annyi éven át éltem abban a tudatban, hogy az, ami bennem éledezett nem volt más mint az ördög vére. Az ereimben csörgedezett és minden egyes nap egyre inkább megmérgezte a szerveimet.

Féltem, sőt rettegtem attól, hogy a szüleim valaha tudomást szereznek róla. Én megpróbáltam. Annyi lánnyal próbáltam meg, de senkinél se éreztem semmit, nem hozott lázba egy szép arc, egy karcsú alak, de annál inkább lázba hozott az a vézna fiú.

Reece mosolyogva csapott a vállamra. Ő sosem ítélt el, bármi történt ő mindig mellettem volt.

Az edzésnek hamar vége lett. Az öltözőbe menet Reece valami hülyeségről beszélt, nem bírt foglalkoztatni, csakis az kegyetlen tekintet burjánzott a gondolataim között.

- Hallottad?

- Tessék? – Átkaptam magam felett a pólómat, egy kósza pillantással mértem fel Reece alkatát. Az izmai megfeszültek, amint áthúzta a pulcsiját a feje fölött, majd egy szemforgatással belehajigálta a cuccokat a táskájába.

- Mindegy, látom nem egészen jársz itt. – Reece egy kacsintás mellett szlalomozott ki mellőlem.

- Csak nem egy csaj csavarta el Talon Dale fejét? – Richard nevetve ordította át az öltözőt, fogalmam sem volt, hogy hallhatta meg Reece szavait.

Annyiszor játszódott le ez a jelenet már előttem, hogy néha már én is elhittem, hogy normális vagyok. De mégis, mikor tegnap kimondtam, életemben először Coco-ék előtt az igazságot, mintha egy mázsás súly gördült volna le a vállaimról. Fellélegeztem. Nem éreztem azt, hogy a torkomban ott élősködne egy gombóc, ami annyi éven keresztül emésztette fel az igazságot.

Megráztam a fejemet, de a fiúk tovább csesztettek, mindaddig míg ki nem érve az öltözőből a zaj elcsendesült. Reece vörös Cadillacje már eltűnt a parkolóból, viszont a fekete Audi kerekeinek dőlve Lucius Norton Blake elveszett noteszének a lapjai között, ujjai serényen jártak, míg a toll hangosan sercegett a megsárgult papírlapokon. Feje előre dőlt, míg a fekete fürtök az arcába zúdultak. Amint meghallotta a lépteimet gyorsan felkapta a fejét és elmosolyodott.

Lucius arcán ritka szépség volt a mosoly, hosszú ujjaival hátra túrta a fürtöket, míg én előhalásztam a kulcsokat, de még sietősen átnéztem a válla felett és vetettem egy pillantást a rajzra. A csapatot ábrázolta. Reece dobta az égbe a labdát, míg én háttal neki, erősen szorongattam az ütőt.

- Ott voltál? Nem is láttalak. – Az autó egy kattanással jelezte, hogy nyitva van. Lucius hátradöntötte a fejét, de nem állt fel az abroncsok mellől.

- Láttam, hogy kerestél. Figyeltelek titeket, egy csomó vázlatot készítettem. Utolsó lapjai a füzetnek. – Lekonyultak az ajkai. Egy apró mosolyt ejtettem meg. Már hetek óta emlegette, hogy a lapok egyre csak fogyatkoztak. – Mindegy. Merre megyünk?