Ketten, magányosan | Anime oneshots

Dazai Osamu: Szabad Leszel.

Koron sötét volt minden, Dazai alig látott bármit is. Nehezen jutott le a cellákhoz is, most pedig minden lépténél fél, hogy rálép valamire vagy elbotlik és rá találnak. Féltette új, homokszín kabátját, hiszen az majdnem a földig ért és félt, hogy a nedves, koszos föld be koszolja a világos anyagot. Cipőjével már nem törődött, annak már mindegy volt, arra már felragadt a koszos sár.

Mikor beért a cellák részére halvány, sárgás fényt látott, amik a falra festették az árnyékát. Régen járt ott és sietve nézett be minden cellába, és, talán a sietsége miatt, talán más miatt, csak az egyikben vett észre egy sötét kék, hosszú hajú lányt a fal felé fordulva, a keresett személyt nem találta. Csak akkor hallott meg egy vékony hangot, mikor már majdnem elhagyta a helyiséget.

-Dazai?

A férfi vissza fordult, de továbbra sem látta a rikító, vörös hajkoronát. Közelebb lépett, de továbbra sem látta a hang forrását, csak akkor, mikor Naito elő jött a zárt cella árnyékos részéről. Szemeiben csillogott az öröm és a meglepettség, kíváncsian vizslatta az előtte álló barnát.

-Naito-chan, hát itt vagy.

Örömteli mosoly ült ki a férfi arcára, gyaporítva a ritka pillanatokat, mikor őszintén elmosolyodik.

Naito szemeiben ragyogott a fény, újra reménnyel teltek meg. Dazai előhúzta ballonkabátja zsebéből a sok, csörgő fémet, majd hosszú ideig keresni kezdte a megfelelőt, ami Naito ajtajának zárába illett.

A zár kattant, az ajtó magától kinyílt valamennyire, ennek ellenére Dazai megfogta és kirántotta a nyikorgó ajtót. Sártól majdnem fekete cipőjét a rácsok másik oldalára tette, belépett az elkerített részre. Naito felállt, kicsit habozott, majd közelebb ment. Dazai megfogta a lányt és szorosan magához ölelte. Régen találkozott vele, hiányzott neki Naito hangja, kedvessége, arca, egy szóval mindene. A vörös nem habozott, azonnal vissza ölelte a barnát.

Dazainak csak most jutott eszébe, hogy sietniük kell. Elengedte Naitot, helyette a lány kezeit fogta meg és kihúzta a cellából. Naitot arcon csapta a szabadság érzet, akármennyire volt olyan a helyzet, hogyha rájuk találnak, akkor vissza kerül az elzárt cellába. Egy örömteli mosolyt öltött és gondolkodás nélkül hagyta, hogy Dazai kihúzza a celláknak kialakított helyiségből.

Naito mezitláb lépkedett végig a sáros folyosón, amit később fel fog váltani majd a hideg beton. A lány talpára feltapadt a nedves fölt, bár ez nem igazán érdekelte. Hiányzott neki Dazai érintése és hangja, örült, hogy újra találkozhat vele.

Dazai a kanyarban ki nézett, meg akart róla bizonyosodni, hogy nincs ott senki. Óvatlan volt, mikor kilépett Naitoval a háta mögött, az észre nem vett Akutagawa felfedve magát utánuk ordított.

Dazai komoly arcal nézett le Naitora.

-Fuss!

Dazai elengedte a lány kezét és rohanni kezdett a hátsó bejárat felé, ahol illegálisan beszökött a maffia épületébe. Naito nem sokkal volt mögötte, elgémberedett lábai nem akarták minden lépésnél teljesíteni a rájuk bízott feladatot.

Egyetlen szerencséjük volt. Akutagawa ráérősen sétálgatott utánuk, tudta, hogy mióta Dazai beszökötr már bezárták a hátsó ajtót és az egyetlen menekülő út a maffia azon részére vezet, ahol nyüzsögnek az emberek. Ez a kis nyugodt, lassú sétálás pedig elég volt a másik kettőnek arra, hogy egy kalapos emberbe fussanak.

Chuuya nem akarta elengedni Dazait, fogalma sem volt, miért jött vissza, de attól még áruló volt. Csak az után látta meg mögötte Naitot, miután elkezdte elhurcolni a barnát. Chuuya Dazaira nézett és rögtön megértette a kötszeres miért jött. Elővette a kulcsot a zsebéből és kinyitotta a hátsó ajtót.

Mire Akutagawa oda ért Dazai, Naito és Chuuya sem tartózkodott az ajtó előtt, a nagy fém pedig újra kulcra volt zárva.

Dazai pedig örökre emlékezni fog arra az egy szóra, amit Chuuya mondott neki.

-Naitoért.

LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszett.