Ha egyszer viszont látlak, megmutatom, hogy nem változtam semmit.
Dazai ha akarta volna se lett volna képes tagadni, hogy ő a Dokk Maffia új feje. Az arckifejezésén egyfajta fiatal bölcsesség ült, néha néhány maffiatag össze-össze súgott, és azt mondta a másiknak:
– Mintha csak Mori-sant látnám.
Igaz Dazai néha ösztönösen hajlott Mori régi, jólbevált módszerei felé, mégis, voltak dolgok, melyek megkülönböztették a két embert. Olyan különbségek, amik olyan széles szagadékot ástak a két személy közé, hogy a másik oldalon lévő alig 10 centiméter magasnak tűnik.
Ha egyszer viszont látlak, megmutatom, hogy van még melegség a szívemben.
Dazai-nak szokásává vált érzéstelen tekintettel bámulni az átlátszó ablakot és figyelni, ahogy a hétköznapi emberek élik az életüket. Ahogy autóba ülnek és elhajtanak valahova messzire, ahogy átsegítenek egy idős hölgyet a zebrán vagy ahogy egy anya megszidja a gyerekét, mert majdnem egy autó elé rohant.
Naitonak szokás szerint erre kellett benyitnia. Néha összeszorult a szíve, ahogy az érzésekből hiányos barna szemekbe nézett és bűntudata volt, mert úgy érezte az ő dolga lenne szeretetet és boldogságot tölteni Dazai szívébe.
A barna észre vette Naitot, aki körülbelül öt perce áldogált egyhelyben. Dazai egy halovány mosolyt engedett meg magának mikor hangot engedett ki a száján.
– Miért nem szóltál, hogy itt vagy?
Ő is és Naito is tudták, hogy egy hirtelenjében összekapart költői kérdést tett fel.
Dazai az asztala felé sétált és leült mögé. Elsöpörte maga elől a fehér papírokat, amik ezer féle irányt választva hulltak a földre. Naito felszedte volna, de tudta, hogy amint valaki újból bejön a papírok újból a földön kötnek majd ki.
– Mit szeretnél, Naito?
A vörös kissé félve nézett Dazai-ra. Régen voltak ketten valahol, neki pedig hiányoztak azok az édes, nevetéssel töltött percek.
– Nem szeretnél... Nem mennénk el esetleg valahová?
Dazai valamennyire meglepődött. Akkor általában a maffia ügyeiről beszélgettek, nem pedig újabb randevúk időpontjáról, és a már megszokottá vált "rendszer" után olyan éles váltás volt ez a mondat, mintha citromlé cseppent volna a szemébe.
– Hová mennénk?
Naito az általában érdeklődőnek szánt mondatban most meghallotta a nemleges választ. A kezei kissé összeugrottak, középső- és mutatóujjának körme tenyerének vékony bőrébe vésődött.
– Hová lett... Az a Dazai Osamu, akit én ismertem?
A barna értetlen tekintettel fordult Naito felé.
– Mi történt veled, Osamu? Régen olyan... Más voltál. Most meg akármikor ide jövök csak nézed, ahogy mások sétálnak az utcán.
Ha egyszer viszont látlak, nem hagylak elfutni.
Naito megfordult és rohanni kezdett ki a maffia épületéből, aztán pedig el, el messzire.
Dazai majdnem rögtön pattant fel a székéből és iramodott a vörös után. Futott ahogy csak bírt, közben levegőért kapkodott és félre lökött mindenkit, aki csak az útját keresztezte.
Mire ő az óriási épület ajtajaihoz ért Naito már eltűnt.
Ha egyszer viszont látlak, a karjaimba zárlak és többé nem engedlek el.
LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszett!
YOU ARE READING
Ketten, magányosan | Anime oneshots
FanfictionOneshot-ok, történetek, amiket teljesen véletlenszerű események inspiráltak. Ha szeretnél, kérhetsz, nem bántalak miatta és természetesen megírom. A könyvben találsz egy külön fejezetet a kérésekről, mielőtt írnál, kérlek azt olvasd el, abban leírta...
