Ketten, magányosan | Anime oneshots

Dazai Osamu: Szánalmas

Dark era
15 éves Dazai Osamu

Ebben a fejezetben Osamu kegyetlenebben beszél, mint máshol. Kissé bántó lehet, amiket mond, emellett a fejezet öngyilkosságot tartalmaz!

.

.

.

- Ez egy szánalmas próbálkozás volt, [Név].

Megrázott, ahogy Osamu lehagyta a szokásos becézést a neved végéről.

Igaza volt. Szánalmasan nézett ki, ahogy próbálkoztál, ahogy kinéztél és amilyen kifejezés ült az arcodon. Kétségbeesetten ziháltál, az arcodon végigfojt az izzadtságod, a szemeid pedig nagyra nyíltak, de Osamu nem erre gondolt.

Dazai sokmindent megmutatott neked az alatt a röpke fél év alatt, amit a maffiánál töltöttél. Nélküle nem terveztél egy hónapnál hosszabb ideig az országban maradni; el akartál menekülni, mert az életed egyensúlya megingott. Ekkor jött ő azokkal az üres és szomorú szemeivel, amikbe belenézve összeszorult a szíved. Mégis, annyira, de annyira gyönyörűnek találtad őket. Szépek voltak, mert fiatalak és öregek voltak egyszerre, ez pedig elbűvölt téged.

Osamu azonban nem a te, kétségbeeséstől fulldokló szemeidet szerette. Ő a tetteidért rajongott, azért, ahogy keverted a szíved és a józan eszed akaratát. Ezzel együtt imádta nézni, mikor nem tudtad melyikre hallgass; Osamu ezt a kettősséget szerette benned, azonban akkor ridegen nézett volna rád mindkettőért.

- Miért csináltad egyáltalán?

Eszébe se jutott segíteni neked. Dühös volt és zaklatott; azt hitted azért nem megy közel hozzád, mert elítélt, de szó sem volt erről. Jobban tartott attól, hogy csak nagyobb kárt okoz benned.

Magad sem tudtad tetteid okát. Ostobaságot sokan csinálnak, de akkorát, mint te akkor csak kevesen. Osamu képtelen volt megérteni, ezért indoklást kért, azonban te magad sem tudtad megfogalmazni. Olyan volt, mintha nem te lettél volna ott, hanem valaki más a testedben, de tudtad, hogy ez képtelenség.

- Számít az? - mindent feladtál feltéve ezt a kérdést.

- Persze, hogy számít! Mégis mit gondolsz, hogy majd mindenki csak úgy elengedi? - Osamu szavai dühössé váltak, amitől összerezzentél. Sosem emelte fel veled szemben a hangját, néha már azt hitted nem is lehet kihozni a sodrából, azonban ezt rögtön meg is cáfolta - csakhogy nem veled szemben. Osamu szeretett téged, türelmesebbé és nyugodtabbá vált a közeledben, mert nem akart bármilyen módon bántani, azonban azzal, hogy egy egyszerű karrántással le akartad lőni magad a biztonságérzetet, amit keltettél benne leromboltad. Osamu legbelül tombolt, a válladnál fogva rázott és kérdezgette, hogy mi vitt rá erre, azonban választ nem kapott. Várta, hogy megadd neki, de te makacs és néma maradtál a gyilkosan dühös tekintetével szemben is.

- Nem mész sokra ezzel a nézéssel, tudod?

- Ha akarnálak, lelövethetnélek, tudod?

Halk kuncogásban törtél ki. Osamu nem tudta, mit találsz viccesnek, a mondatot, a jelentést, vagy esetleg a helyzetet. Nem tudott rájönni, ettől pedig csak ingerültebb lett.

- Mit találsz olyan viccesnek?

- A hangsúly az akarnálakon van, nemigaz? - Osamu nem láthatta lehajtott fejed és arcodba hulló hajad miatt azt a keserédes mosolyt, amit viseltél. Mélyen legbelül bántottak szerelmed szavai; "lelövethetnélek" , "szánalmas" és a többi, ami a tekintetéből sugárzott.

Osamu viszont nem tudta kezelni a helyzetet. Te voltál az első komolyabb kapcsolata, így bizonytalan volt még néhány helyzetben. Ez egy ilyen alkalom volt; kötszeres herceged nem tudta, mit tegyen, így ösztönösen fenyegetni kezdett, azonban te nem hibáztattad ezért. Tudtad, hogy Osamu küzd a bizalommal és hogy mekkorát csalódott benned az előbb, azonban elkövettél egy hatalmas hibát: elvártad, hogy megértsen.

- Elmondod, miért találtál szánalmasnak?

Osamu mély levehőt vett. Tudta, hogyha kimondja, megbánt vele, de ha nem szabadul meg a fájdalmat okozó gondolatoktól, ő viszi végbe, amit az előbb te próbáltál meg.

- Szánalmasnak találom, hogy apróságok elől akarsz menekülni.

Te felnéztél, akkor már nem rejtetted fájdalmas arcod előle.

- Mintha te nem menekülnél!

- Te egy kilengés elől menekülsz! Az alvilágba kerültél, nagy ügy! Ezrek kerülnek pont ide, melléd és nem is biztos, hogy örökké itt is maradsz!

- Továbbra is csak engem szidsz, magadról meg megfeledkezel! Te is ugyanolyan gyenge vagy, mint én! - amint kimondtad, megbántad. Nem csak azért, mert féltél Osamu-tól. Az mellékes volt és tudtad, hogy ő sem gondolna komolyan semmilyen sértő szót. Megbántad, mert nem hittél benne; Osamu-t találtad a világ legerősebb emberének.

A kötszeres arca elsötétült. Látszott, hogy próbál lenyugodni, de az is látszott, mennyire nem sikerül neki.

- Egész életemben csak fájdalmat kaptam az élettől. Te voltál az egyetlen boldogság, a fenébe is! - Osamu hangja megváltozott. Többé már nem kiabált veled, viszont a halk suttogás rosszabb volt az üvöltésénél is.

Szeretted keresni melyik szót hangsúlyozta barátod, akkor azonban azt kívántad, bár nem is létezne ez a szokásod, mert akkor a "voltál" szócskán volt a hangsúly. Osamu nem tudta kontrollálni a szavait, pedig nagyon szerette volna.

Akkor úgy érezted, elveszítetted őt. Elveszítetted, mert kipróbáltad a beteges mániáját, amitől mindig féltett, pedig te is vágytál rá. Te sem voltál lelkileg ép, pedig próbáltad ezt mutatni, azonban ez a "voltál" kegyelemdöfés volt vérző szívedbe. Kitépted Osamu egyik enberének kezéből a fegyvered, hogy újra a fejedhez emelhesd. Akkor nem álltál meg egy helyben, mert tudtad, hogy akkor újra leállítanak. Messzire futottál, miközben Osamu megtiltotta az embereinek, hogy rádlőjenek.

Azt hitte hezitálni fogsz, mint az első alkalommal. Akkor a kezed remegett és féltél meghúzni a ravaszt, mert nem voltál elég határozott ahhoz, hogy cselekedj, másodszor azonban nem követted el ezt a hibát.

Osamu szemei kitágultak a véred látványától. Hányingere lett, mert ez volt a legnagyobb félelme. Féltett téged a haláltól, mert tw voltál a legszebb és legfényesebb kincse. A könnyei némán törtek utat maguknak, majd cseppentek le, mikor Osamu térdre esett mozdulatlan tested előtt.