A csendes éjszakába meredve Naito sokszor könyökölt az ablakpárkányon, várva arra az ismerős, lila tollal díszített kalapra. Sokszor fürkészte már az utcákat és az eget is ugyanezen látványt remélve.
Aznap este azonban Naito nem kémlelte az üres, házak közti réseket. Kimerült, csupán annyit kért az élettől, hogy adjon neki pár órát, melyet alvásra tud fordítani. Kabátját az asztala előtti szék támlájára terítette, csizmái is hanyagul a széknek voltak támasztva, miközben az éjjeli csend megtörhetetlennek tűnő üvegét semmi sem próbálta áttörni.
Aztán valami halk, mintha egy madár repülésre emelte volna szárnyait, és a vörös hajú arcára árnyék telepedett.
Ha Naito nem hagyja nyitva az ablakot Dazainak akkor is egyszerű lett volna a párkányra jutni. A férfi egyik térdét felhúzva ült, kezét azon tartotta, azzal pedig az arcát támasztotta. Szemei békésen csillogtak, akárcsak egy unokájára tekintő nagyszülőnek. Megfigyelte az alvó apró rezdüléseit, a mellkasa emelkedését, összeérő szempilláit és hallgatta, ahogy Naito álmában úgy lélegzik, mint egy játéktól kifáradt gyerek.
A barna nem akart senkit felverni, legkevésbé Naitot, így hát balerinaként lépett a padlóra és a lehető leghalkabban osont az ágy mellé. A vörös kezéért nyúlt, egy pillanatig csak tartotta a vékony ujjakat, majd közéjük ejtett egy gyűrött papírdarabot és puszit adva a lány homlokára vált újból az éjszaka egyik néma árnyékává.
Másnap reggel, mikor még a nap is nagyokat ásított Naito fáradtságtól hunyorgó szemekkel olvasta el a kis üzenetet, majd szerelmes mosollyal feküdt vissza a párnájára.
„Szeretlek. Maradj ilyen örökké!”
LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszett.
YOU ARE READING
Ketten, magányosan | Anime oneshots
FanfictionOneshot-ok, történetek, amiket teljesen véletlenszerű események inspiráltak. Ha szeretnél, kérhetsz, nem bántalak miatta és természetesen megírom. A könyvben találsz egy külön fejezetet a kérésekről, mielőtt írnál, kérlek azt olvasd el, abban leírta...
