Ketten, magányosan | Anime oneshots

Dazai Osamu: Maradj Velem II.

Naito puha ujjai gyengéden siklottak végig Dazai kósza könnyeitől éppenhogy nedves bőrén. A barna macskákat megszégyenítő módon simult a cirógatást nyújtótenyérbe, Naito még azt is elképzelte, ahogy dorombolni vagy nyávogni kezd.

Dazai a tenyerére pillantott. A korlát nem volt rendesen karbantartva, a zöld festék a tenyerén maradt, mintha apróra szabdalt petrezselyem zöldje tapadt volna a bőrhöz, emellett pedig néhol kicsit pirosasra is színeződött a kapaszkodás közben, hangyányit megdörzsölte a puha réteget.

A vörös akárhogy próbálkozott, Dazai nem akarta megmondani miért tért be oda este felé lihegve, miközben a sebességtől és az egyszeri, halál előtti kétségbeeséstől majdnem a fém rácsoknak ütközött. Naito azt hitte mindent próbált. Szépen kért, parancsolóan kért, könyörgően kért, sőt, még azzal is megfenyegette a másikat, hogy nem tartja be az ígéretét - bár mindketten tudták, hogy ez csak egy utolsó próbálkozás, aminek nincs igazi tétje.

Naito sóhajtott, mintha feladta volna, pedig csupán az utolsó lehetőséget, egy ütőkártyát akart dobni a játékba.

Az ő akkori Joker-ét.

- Hát jó. Ha nem mondod meg, hát nem mondod meg.

Naito elhúzta a kezét és neki dőlt a rácsnak, Dazai pedig már nem érezte a gyengéd cirógatást az arcán. Gyorsan, gyorsabban mint bármikor nyúlt Naito keze után, de ú elhúzta előle. Nem mutatta ki menjire vissza szeretné tenni Dazai arcára.

- Ha meg mondod mitől jöttél így.

Dazai akkor éppen valamennyire törött, mint egy elejtett pohár, amit ügyetlenül, de össze ragasztottak.

- Én... Egyedül érzem magam. És félek... Hogyha nem kértelek volna meg erre, akkor... Te is itt hagysz, és... Tényleg, véglegesen egyedül fogok maradni.

Dazai a végére behunyta a szemét, így nem láthatta Naito kedves mosolyát és arca felé irányuló kezét, ezért össze rezzent az érintésekor.

- Ígérem, nem hagylak el. Sem most, sem soha.