Ha a szavak képesek lennének fizikailag megsebesíteni egy embert, akkor Dazai és Naito is tele lenne sebekkel. Csúnyán összevesztek, ok nélkül vágtak egymáshoz értelmetlen sértéseket, melyekkel sértésekkel válaszoltak. Ezek a válaszok odáig fajultak, hogy Dazai egy erősen becsapott ajtóval búcsúzott a lakástól és kitudja hova ment Yokohama városában.
Naito először fel-alá járkált a nappaliban, így vezette le a feszültségét, aztán a hálóba ment és lefeküdt az ágyra. Magára terítette a sötét szobában szürkének tűnő takarót és a jelentés nélküli szavak néhány dühös könnyet is kicsaltak a szeméből.
Dazai sem volt sokkal jobb lelki állapotban. Miután elhagyta az otthonukat a Lupinba ment, de ahelyett, hogy megitta volna a rendelt italt csak játszott vele.
Ők több órának érezték azt a 45 percet, amit távol voltak egymástól. Dazai megpróbálta minél halkabban bezárni a bejárati ajtót, azt hitte kedvese már alszik, de amint a hálóba ért látta, ahogy Naito néhány kinyomtatott képet nézeget.
- Nem akarsz bejönni?
Dazai már nem adott kopogó hangot ahogy beljebb lépett, a zoknis lába tompán csapódott a földhöz. Leült az ágyra, meggyűrődött alatta a takaró és besüppedt a matrac.
- Sajnálom, Osamu.
- Nincs mit sajnálnod. Nekem kéne bocsánatot kérnem.
- Én megbocsájtok, nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy te megbocsájtasz-e nekem.
Dazai rámosolygott a vörösre és jobb karjával szorosan átkarolta.
LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszett és bocsi, hogy ilyen sokat kellett várnod rá!
YOU ARE READING
Ketten, magányosan | Anime oneshots
FanfictionOneshot-ok, történetek, amiket teljesen véletlenszerű események inspiráltak. Ha szeretnél, kérhetsz, nem bántalak miatta és természetesen megírom. A könyvben találsz egy külön fejezetet a kérésekről, mielőtt írnál, kérlek azt olvasd el, abban leírta...
