Ketten, magányosan | Anime oneshots

Dazai Osamu: Maradj Velem!

Tavasz vége ellenére hideg volt, a szél is fújt, de mégis mit várunk egy partmenti várostól?

Dazai fekete, vállára terített kabátja alját föl-le dobálta a szél, néha majdnem leesett a sötét textil a fiú válláról. Sötét is folt már, a légmozgást óriási kedvességgel lehet szellőnek nevezni, a fiú úgy érezte, a feje mindjárt elválik a nyakától. Dazai az egyik híd zöldre mázolt korlátjához lépett és megmarkolta a hideg vast. Kabátja belső zsebében fegyvere igent mobdott a gravitációnak és nehézzé tette az anyagot.

Dazai fedetlen szeme csakis a fodrozó szederkék vizet kémlelte, esze már messze járt, már rég a múltban, már rég nem a sós, csábító víznél.

Dazai nem volt mindig boldogtalan, nem volt mindig a szemében az a mérhetetlen fájdalom. Neki is voltak egyszer szülei, ám, mikor azokat idő előtt elragadta egy akkor számára még ismeretlen, természetfeletti dolog az akkori kisfiú esze úgy fogta fel, a szülei elhagyták őt, nem érdekli őket, hogy magára maradt. Dazai ezért kéri mindenkitől, akit valamennyire megszeret, hogy ne hagyja el. Mert nem akar megint egyedül maradni.

Dazai lábát átveti a korláton, ujjai továbbra is szoritják a vasat, tenyerén festék darabok maradnak. Lazán fogja a hengert, várja a halált, várja az utolsó lélegzet vételét, nem érdekli mit hagy hátra, de mikor elengedné a korlátot, pont akkor akar még egy icipicit élni, csak egy másodpercet, hogy végig gondolja, min is ment eddig keresztül.

Végig járja újra azt a 16 évet, amit végigélt. A sok ember életet, amelyet el vett, a sok beszédet, minden dolgot amit meg tanult az élettől, az összes csínyt, amit Chuuyának szánt és mikor a végére ért egy mosolyt látott, ami egy vörös hajú lányhoz tartozott, egy mosolyt, amiért ölni is képes lett volna.

Dazai sem tudta mennyi ideje állt a korlát veszélyes oldalán, ő pár másodpercnekészlelte, és ezen másodpercek nagyjában egy bizonyos személy körül forgott az esze.

Hirtelen változás volt, mikor a barna görcsösen kapaszkodni kezdett a félig zöld, félig rozsdás anyagba, majdegyik kezével a mellkasához kapott. Életében először érzett ilyen dolgot, és mikor újból a vízrenézett életében először a hullámzó víz nem csábította az öngyilkosságra, taszította magától és mikor vissza gondolt arra, miéet is jött úrrá lett rajta a félelem.

Életében először élni akart.

Dazai lábai sebesen váltották egymást, lélekszakadva rohabt a magas, fekete üvegépületig, annak az ajtaját is majd' betörte. Mindenki szeme megakadt rajta, mindenki meglepődött, hisz' a fiú általában nyugodtan, lassan, szinte alig sétálva ment végig a hosszú folyosókon. Az ehyik kanyarban leesett a válláról a könnyű textil, de ő ezt észre se vette, csak rohant tovább, tovább, tovább. Chuuya vette csak fel a fekete anyagot, és ő vitte fel Dazai lakásába.

Dazai zihált, levegőért könyörgött a tüdeje, de még volt egy kicsi az úticélig, a kevés fémajtók egyikéig. Úgy érezte, a lábai a következő másodpercben kiszakadnak a helyükről, mégis, ha ez megtörtént volna, akkor elkúszik addig a bizonyos celláig, akár foggal húzza oda magát.

Olyan erővel ment neki a nehéz fémnek, hogy bárki, aki ott lett volna azt hiszi, eltörte a karját, de Dazai kezének semmijen baja nem volt, nemhogy eltört volna.

Dazai barna szeme most ragyogott az élettől, vágyott valakire, szerette volna folyton maga mellett tudni, bár tudta, nem mindenképp van erre esély.

Megtalálta a keresett személyt, szinte térdre zuhant a kimerültségtől, még mindig lihegve kapkodott a levegőért, de mikor a másik a rácsok másik végéről segített volna, csak fel emelte a kezét.

Dazait nem érdekelte, hogy a szervezetének szüksége van az oxigénre, megfogta Naito kezét és kissé sírós hangon szólt hozzá.

-Kérlek, Naito-chan, ne hagyj el!

A vörös először csak pislogott, majd lágyan, kedvesen elmosolyodott, e tette pedig rögtön örömet csempészetr Dazai szívébe, kezét pedig a barna fürtök közé vezette és simogatni kezdte a másikat.

-Becsszó.

LunaNaito-chan kérésére, remélem tetszik.