Társas szenvedély

1 | n e m s o k á r a v é g e

Estelle

Öt évvel később

Hevesen dobogott a szívem, ahogy a zárt ajtónak támasztva a hátam, szépen lassan a lábaim felmondták a szolgálatot és a földre csúsztam. Hideg volt a padló, de még itt is jobb volt, mint odalent, anyámékkal lenni.

Megint ugyanazt csinálták, én pedig csak lehunyt szemekkel hallgattam a kintről beszűrődő lármázást, hogy ne kezdjek el megint sírni. Igyekeztem mélyeket lélegezni, mert nem bírtam már a nyomást, amit a ki nem mondott szavak tömkelege okozott bennem, ahogy újra elhallgattattam a sok gondolatot, amiktől lassan szétrobbant a fejem.

Megint én lettem valami hülyeségért lecseszve.

Hallottam, ahogy egy újabb pohár, vagy hamutartó, magam sem tudom, de a földön landolt és darabokra hullott, nagy zajt csapva. Nem ijedtem meg, hisz megszokottá vált ez már a hosszú évek alatt, csak némán ismételgettem magamban az egyetlen mondatot, ami nyugalmat adott nap, mint nap, mikor hasonló történt:

Nemsokára vége van.

Nemsokára eltakarodok erről a helyről és soha de soha többet nem térek vissza, történjék bármi. Semmi sem lesz, ami visszahúzna ide, se otthonom, se senkim, akihez visszajöhetnék akár látogatóba. Attól a naptól kezdve,ez a város és ez a két ember halott lesz számomra, ebben az egyben teljesen biztos voltam.

-Hagyjál már békén!-hallottam apám hangját, ahogy üvöltözni kezdett az anyámmal megint.-A rohadt kurva életbe, mindig a hülyeségeidet kell hallgatni.

Már nem töltött el olyan keserűség ezeket a szavakat hallva, mint ahogy az pár évvel ezelőtt történt mindig. Azt hiszem, akkor változhatott meg minden, mikor ezeket a szavakat és az ehhez hasonló kedvességeket felém intézték, talán akkor volt az utolsó alkalom, hogy csalódottságot éreztem. Mostmár ennek az érzésnek átvette a helyét valami sokkal mélyebb és erősebb, a lemondás.

Lemondtam mindenről, ami engem és a szüleimet illette. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy megpróbáljak segíteni rendbe hozni azt, ami már régen tönkrement és mindenkit csak megmérgezett ebben a családban. Lemondtam arról, hogy segítséget nyújtsak, ahányszor csak összevesztek, mert a hála mindössze a folyamatos hibáztatás volt, semmi több. Akárhányszor próbálkoztam, kereszttűzbe kerültem és onnan nem volt megállás egészen addig a bizonyos ajtócsapódásig, ami azt jelentette,valamelyikőjük elment. De legalább...

Vége volt a veszekedésnek.

Vagy legalábbis huszonnégy órára, talán annál is kevesebb, amíg haza nem értek és az alkoholtól felpezsdített vérükkel már nem tudtak mást kezdeni, mint egymást szapulni. Vagy esetleg minket. Aztán kezdődhetett elölről az ördögi kör.

-Tehát megint én vagyok a hibás?-emelte fel a hangját most az anyám, mire apám egy erőltetett nevetéssel reagált.

Két kopogást hallottam az ajtómon, mire gyorsan arrébb csúsztam, hogy beengedjem a kis jövevényt. Max, az öcsém bedugta a kócos fejét a kis résen, már amennyire sikerült a keskenyre kinyitott ajtón, majd a maga szokásos, idegesítő módján összeborzolta a hajamat a fejem tetején. Fújtatni kezdtem, de nem szóltam semmit; ő is csak csendben leülve mellém bezárta maga mögött az ajtót, eltompítva ezzel a veszekedés zaját.