Társas szenvedély

34 | m a r a d j

Estelle

Egy teljes hétig került Reyes. Most azonban ez a vizsga miatt zavart a legkevésbé, ugyanis annyira nem volt életkedvem, hogy még a saját koreográfiáimmal is alig foglalkoztam. Nem mintha ment volna a tánc; a hasam a Reyesszal töltött délután utáni incidens miatt még mindig úgy fájt, hogy nyújtózkodni is alig tudtam, így esélyem nem volt a gyakorlásra.

Ez volt az egyetlen pozitívum az egész történetben, mert amúgy fogalmam sincsen, hogy tudtam volna a fiúnak kimagyarázni egy teljes hét kiesést, meg hogy miért nem tudtam még kiegyenesedni sem normálisan.

Miután az apám elhordott mindenféle ribancnak, főleg, miután meglátta rajtam Reyes pólóját, és bokszzsáknak használt, mert azt gondolta, megint felcsináltattam magamat valakivel, napokig alig bírtam mozogni. Nem bírtam használni a hasizmaimat, hulla fáradt voltam, mert éjszakánként újra meg újra felkeltem a fájdalom, vagy a rémálmok miatt. Nehéz volt megjátszani, hogy nincs semmi bajom, mikor még levegőt venni is fájt; és tudtam, hogy akármennyire haragudott is rám Reyes, ha látta volna, hogy baj van, többet nem tartotta volna a távolságot. Pont ezért igyekeztem nem kimutatni semmit az egészből, a végére meg már olyan jó színész lettem, hogy Belle is megfeledkezett a "pocifájdalmamról" és egyenesen gyomron vágott játék közben.

Egy szóval: gyógyultam. Vagyis, próbáltam, Ms. Paynenek azonban roppant nehéz volt beadni, hogy miért hagytam ki a balettórákat, úgy, hogy el is higyje. Tudtam, hogy nem vette be a kicsavarodott a bokám történetet, de jobb sztorival nem tudtam előrukkolni, ő pedig inkább rám hagyta. Azt mondta, úgyis az én érdekem az egész, szóval, ha van annyi eszem, pótolom majd otthoni gyakorlással.

Természetesen mondtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd, de még egy hétre rá sem múlt el a fájdalom.

Ettől függetlenül azonban a festéssel nem akartam annyira lemaradni, mert ígyis lassan haladtam. Kész kínszenvedés volt a gyászos próbálkozásom, mikor egy virágos tájat festettem, vagy inkább csak próbáltam lefesteni, de valamit le kellett adnom, jobb ötletem pedig egyszerűen nem volt. Így aztán, egy szép szerdai napon művalkotás alatt úgy döntöttem, hogy lemegyek a rajzterembe festeni. Nem akartam, hogy mindennel lemaradjunk, mert az már túl sok munka lett volna az utolsó három hónapra, ezért az én részemet hamar le akartam tudni. Úgy voltam vele, hogy Reyes valószínűleg Daxszel lesz, így szabad lesz a kis terem aztán elfestegetek majd ott én magamnak.

Hát tévedtem.

Ahogy beléptem az ajtón, egyből megcsapott a friss festék illat. Hallottam, hogy egy ecset a földre esett, felkapva a fejemet pedig megpillantottam Reyest, az ablaknál ülve. Az arcára, ahogy meglátott, egyből kiült a hideg arckifejezése. Görcsbe állt a gyomrom a viselkedésétől.

-Szia.-köszöntem halkan.

Egy pillanatra azt hittem, nem köszön majd vissza, de aztán végül makogott valami köszönésfélét.

A héten nem egyszer próbáltam meg beszélni vele, de mindhiába. Sajgott a szívem, ahányszor csak találkoztunk, nem tudtam, nem a csókjaira vagy az együtt töltött délutánra gondolni, pedig alig akart beszélni velem. Nem az a gyerekes sértődés volt ez, sokkal inkább a csalódottsága, ami visszatartotta attól, hogy velem legyen, pedig akárhányszor összefutottunk, sóvárgott a testem minden porcikája a fiúért.

A törődéséért, amit addig nem értékeltem eléggé.

De nem hagyott beszélni akkor sem, nem akarta hallani a bocsánatkérésemet, amíg nem az igazságot akartam elmondani, így inkább hagytam. Nem bunkózott, szimplán tartotta a távolságot, azonban én ígyis úgy éreztem, hogy szépen lassan megszakad a szívem ettől az egésztől.