Társas szenvedély

40 | ő s z i n t é n

Reyes

-Szia.-nyomott egy puszit a számra Estie, amint belépett a táncterembe.

A ragyogó mosolya a füléig ért, ahogy megpillantott, bevilágítva az egész helységet, akárcsak egy kósza napsugár, ami épp most bújt ki a felhők mögül. Egyből jobb kedvem lett a társaságának köszönhetően, egy gyors mozdulattal bedobva a telefonomat a táskámba tettem szabaddá a kezeimet, hogy magamhoz húzhassam őt. A bőre kellemesen melegítette az enyémet, ahogy a meztelen karjait körém fonta.

-Szia.-köszöntem én is, átölelve a derekát.

Nem hagyhattam elmenni egy röpke puszival.

Amióta megbeszéltük a dolgokat, egyszer sem találkoztunk, pénteken is csak futólag láttam a folyosón, mikor éppen az egyik előadására rohant, mert már ígyis késésben volt, így már rettenetesen hiányoltam a társaságát. Ahogy megcsapott az illata, boldogan temettem az arcomat a vállába, ő pedig kuncogni kezdett a halk, hálával teli felmordulásomon, ahogy igyekeztem magamba szívni az egész lényét, mintha egy örökkévalóság telt volna el.

-Hosszú volt ez a hétvége.-vallottam be burkoltan, hogy őrülten hiányzott nekem az elmúlt napokban.

Erre persze ő is helyeselni kezdett, majd a rövidke összekulcsolva a hátam mögött próbált hozzám még közelebb férkőzni, a fejét fáradtan a mellkasomra hajtva. A hajából áradt az édes, gyümölcsös illata, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el játszani a most kivételesen szabadon hagyott sötét loknijaival.

-Mm, ez jó érzés.-motyogta lelkesen.

Csend borult a teremre, csak élveztük egymás társaságát, néhány kósza csókot lopva egymástól pár percenként. Felidézni sem tudtam, mikor volt utoljára minden ilyen meghitt közöttünk, mert minden együtt töltött pillanat vagy a heves vitáinktól, vagy a tüzes, éhes csókcsatáinktól volt épp kusza, egy aprócska helyet sem hagyva az ilyen pillanatoknak. Most azonban, még Estie is hallgatott, néha - néha rám kapva a tekintetét, komoly tekintettel vizslatva az arcomat, mintha aggasztaná valami. A kék szemei most is olyan tiszták voltak, mint a nyári ég, tükrözve az érzelmeit.

-Mi az?-kérdeztem a füle mögé simítva egy tincsét, ami a szemébe lógott.

Édesen vigyorogva simult bele az érintésembe, én pedig nem tudtam elhinni, hogy lehettem ekkora idióta, hogy távolságra kényszerítettem kettőnket egy ilyen hosszú időre, mikor ennyire égető szükségem volt Estellere az életemben. Mindkettőnket megviselte a dolog, nem akartam egy percre sem elszakadni tőle most, ennyi hosszú hét után, mégis úgy tartottam a távolságot tőle azelőtt, mint egy makacs barom.

Egész hétvégén a munkahelyén történteken járt az eszem, az édes nyögései visszhangoztak a fülemben szüntelen, mintha nem kínzott volna ígyis eléggé a lány hiánya. Nem tudtam kiverni a fejemből a történteket, hogy végre újra a karjaim között tarthattam őt, kezdtem úgy érezni magamat, mint egy rohadt függő, mintha a hiánya felemésztette volna az egész lényemet, mikor napokig nem találkoztunk.

-Gyakorolnunk kéne.-rántott ki a gondolataim közül Estelle.

A mellkasomba fúrta az arcát, így kissé eltompultak a szavai. Mikor megértettem végre, mit akart mondani, csalódottan húztam őt még közelebb magamhoz; ezzel akartam jelezni felé, hogy eszem ágában sem volt elengedni őt az elkövetkezendő egy órában.