Társas szenvedély

20 | s z e n t e s t e

Estelle

Voltak kritikus pillanatok, mikor fel akartam adni az elmúlt öt évben, mióta Belle megszületett. Számtalan álmatlan éjszakám volt, mikor csak egyetlen kérdés járt a fejemben: Miért én? Miért velem történik mindez? Megannyi átrágott ötlet járt a fejemben, hogyan szabadulhatnánk el otthonról hamarabb anélkül, hogy elvennék tőlem Bellet és Maxet a gyermekvédelmisek, mert egyszerűen képtelen vagyok gondoskodni róluk. De nem találtam semmit, egyetlen egy terv sem volt kivitelezhető, veszteségek nélkül, ami sok - sok alkalommal elszomorított. Elvette sokszor a hitemet bizonyos dolgok irányában, de egy dolog mindig ott volt, visszatartva attól, hogy feladjam; a remény sosem hagyott el, hogy előbb vagy utóbb ennek vége lesz.

Eddig a pontig.

Ahogy a hideg padlón feküdtem, teljesen átázott minden porcikám a víztől az előbb történtek közben és a homlokomon végigfolyt a vér, ahol felsértette a szekrény a bőrömet, lassan minden akaraterőm elhagyott. Minden porcikám sajgott a megerőltetéstől, alig kaptam levegőt és a szívem majd' kiszakadt a mellkasomból a fájdalomtól. Képtelen voltam ezt tovább csinálni, éreztem, hogy elértem az utolsó pontot, amit még el tudtam viselni és ennél többre nem voltam képes. Ahogy egyre jobban kitisztult a látásom és a könnyeim rászáradtak az arcomra, lassan ringatózni kezdtem, hátha így le tudom nyugtatni magamat, de sikertelenül. Bámultam magam elé, azt képzelve, hogy mindez meg sem történt és pusztán egy rémálom volt az egész, a tüdőm úgy fájt azonban, hogy mindez túl valóságosnak tűnt ahhoz, hogy puszta rémálom legyen. Ez volt a szörnyű valóságom.

Eljutottam arra a pontra, hogy nem maradt bennem semmi remény azt illetően, hogy mindez egyszer véget ér majd. Kezdtem úgy érezni, hogy talán soha nem szabadulunk el innen és innentől kezdve mindig ott lesz a lehetőség, hogy hasonló történjen, mint ma este. Üres tekintettel bámultam a csempét magam előtt, magzatpózban feküdve a földön, mintha ezzel összeszedhetném magamat, mintha nem lennék már túl fáradt mindenhez. A szörnyű igazság azonban az volt, hogy azon a szentestén valami tönkrement bennem és magam sem tudom, micsoda pontosan.

Elvesztettem teljesen az időérzékemet, így nem tudom, meddig feküdhettem ott. Mikor a légzésem visszaállt a normálisra, lassan felálltam, hogy kimossam a sebemet, amit azonban rettenetesen csípett a víz. Tudtam, hogy kevés az esély arra, hogy ez eltűnjön január másodikáig, mikor vissza kell mennem az egyetemre, mert ahhoz túl mély volt a seb, ráadásul legalább két centi széles, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Bele fáradtam az állandó magyarázkodásba azzal kapcsolatban, hogy éppen hogyan estem el és ütöttem meg magamat, nem volt kedvem hazugságokon gondolkodni abban a pillanatban.

Lesütött szemmel bámultam a padlót, mert nem akartam tükörbe nézni.

Nem akartam látni, mi lett belőlem, mert féltem, hogy újra összezuhanok. Csukott szemmel próbáltam kitisztítani az apró vágást a bőrömön, de egyszerűen nem bírtam elviselni a víz érzetét az arcomon hosszabb ideig. Igyekeztem lecsillapítani a szívemet, ami hevesen dobogott a mellkasomban, mert pár csepp víz is elég volt ahhoz, hogy újra lejátszódjanak bennem a történtek. A vérzés ugyan már elállt, de ez is elég volt ahhoz, hogy nyomott hagyjon pár hétig a bőrömön. Egyre jobban sajogni kezdett a fejem is, ahogy a testem túltette magát nagyjából a fulladozás okozta tompaságon, amit az adrenalinnak köszönhettem, így tudtam, hogy mostmár muszáj pihennem, hogy minél hamarabb elmúljon a fejfájásom. Gyorsan raktam egy tapaszt a sebemre, hogy eltakarjam a nagy részét annak, hátha számít valamit.

Fogva egy törölközőt, megtapogattam a vizes tincseimet, hogy hamarabb megszáradjanak, de a fejbőröm még mindig fájt a hajtépése után, így elég kellemetlen volt. Nagy nehezen aztán rávettem magamat, hogy kimenjek a fürdőszobából.