Társas szenvedély

41 | o t t h o n

Estelle

Amikor a karjaiban vagy és elcsendesül körülöttetek az egész világ, akkor jössz rá, hogy megtaláltad az otthonodat. Nem azt az otthont, ahol kötelességekkel vagy elhalmozva, ahol nem tudod jól érezni magadat, mert mindig elveszik a kedvedet, mindez lehetetlenné teszi, hogy otthon érezd magadat, sokkal inkább azt, ahol önmagad lehetsz.

Ahol nem vagy kitéve semmiféle elvárásoknak, mert ott bizony megfelelsz úgy, ahogyan vagy. A meleg karok között elgondolkodtam rajta, mikor vált ez a kapcsolat közöttünk ennyire komollyá, de akárhogy kutattam a válasz után, nem jutottam semmire. Valahol két csók között a szívem eldöntötte, hogy nekem Reyes mellett a helyem és ez rettentően megijesztett.

Reszkettem az ölelésében. Habár neki arra fogtam, hogy fázok, igazából nem ez volt az igazság. Először életemben azt tettem, amit tényleg helyesnek találtam és az agyam helyett a szívemnek adtam át az irányítást, ami egy aggasztó érzést keltett bennem.

Emellett pedig az igazi okom a remegésre az volt, hogy minden erőmet kiszívta az erőlködés, hogy ne kezdjek el sírni előtte, mikor a bordáimat cirógatva meg - megnyomott tudatlanul egy érzékeny pontot. A kék szemeivel furcsán figyelt, mintha érezné, hogy nincs rendben valami, de egy erőltetett mosollyal igyekeztem elhitetni vele, hogy semmi gond nincsen.

Pedig nem is tudtam már igazán mikor mondhattam el utoljára az életemről, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Nem akartam hazudni neki, de nem is mondhattam el, mi történt, így csak próbáltam magamba szívni a fiú egész lényét, hátha az csillapítja majd bennem ezt a tomboló dühöt és fájdalmat.

Az apám és az anyám megint mindent tönkretett.

Reyes és én megbeszéltük, hogy amíg nem végez Belle az óvodában, addig az ő lakásán leszünk. Még nem volt igazán alkalmunk kettesben lenni mióta kibékültünk, hacsak nem az egyetemen voltunk, emellett pedig nekem is volt egy kósza másfél, két órám, mielőtt Belle végzett volna és munka híján úgy döntöttem, inkább vele maradok.

Előtte azonban haza kellett ugranom a kicsi balettcuccáért, ami otthon maradt a reggeli rohanásban, így csak remélni tudtam, hogy a lehető legkevesebb feltűnéssel képes leszek kicsempészni a táskát, mielőtt az anyám, vagy az apám észrevenne engem.

De nem volt sajnos ekkora szerencsém. Már akkor tudtam, hogy veszett fejsze az egész, mikor meghallottam a papucsának csoszogását a hátam mögött.

-Te mégis hová indulsz? Most jöttél csak haza, nem?-szólalt meg az anyám, ahogy épp próbáltam a lehető leghalkabban lenyomni a kilincset.

Pechemre azonban az ajtó túl hangosan nyikorgott, az anyám pedig tökéletes hallással rendelkezett, legalábbis ilyen esetekben, mikor mindenben a lehetőséget kereste, hogy belém köthessen.

Igyekeztem arrébb húzódni tőle, hogy a cigarettájának füstje helyett, ami, mint egy elmaradhatatlan kiegészítő, most is ott díszelgett a kezében, egy kis oxigén jusson a tüdőmbe, de sarokba szorított. Köhögni kezdtem, ahogy megtelt az orrom a rettenetes szagával, amit ő lenézően figyelt. Pánikolni kezdtem, hogy direkt húzta az időmet, mert az apám nem volt a helységben. Azt várta, hogy kijöjjön és ő is a szememre hányhassa, hogy el vagyok szállva magamtól az utóbbi időben, ezért gondolkodni kezdtem, hogyan léphetnék le a lehető leggyorsabban, de ő sajnos nem akart elengedni.