Társas szenvedély

6 | k é p z e l e t

Estelle

-Én megértem asszonyom, csakhogy Felicity egyáltalán nem volt órán.-ismételtem meg negyedjére az okot, miért nem tudjuk, hogy hová tűnt Mrs. Davis kislánya.

Az óra vége után tíz perccel hívott fel, hogy az épület előtt várta a lányát, aki azonban egyáltalán nem jelent meg. Már szétrobbant a fejem ígyis az egész napom után és az utolsó, amire szükségem volt, az egy diák anyukája, aki nekem sipákol. Megértettem száz százalékosan az aggódását, mindettől függetlenül azonban nem tudtam érte sokat tenni, azon kívül, hogy elmondtam, amit tudtunk Felicityről.

Vagyis semmit, azt leszámítva, hogy ma az épület közelében sem látták a kislányt.

-A fiam jött érte ma délután, ő vitte balettra, hiszen még a haját is én csináltam!-háborgott az asszony.-Hol máshol lehetne?

Kezdett elegem lenni a visítozásából, azonban próbáltam kedves maradni, mert nyilván a helyében valószínűleg én is hasonlóképp reagáltam volna. Belle ott toporgott mellettem már teljesen készen, míg én a telefonálásnak hála át sem tudtam teljesen öltözni. Ahogy ránéztem a kislányomra, egyből rájöttem, hogy nem álltam megfelelően a helyzethez Mrs. Davissel kapcsolatban, hiszen anyák vagyunk, akik aggódnak, még akkor is, mikor felesleges. Egy nagy sóhajjal próbáltam megszabadulni a felgyülemlett frusztrációtól, hogy normálisan álljak a nőhöz.

-Miért nem hívja fel a fiát, asszonyom?-tettem fel az egymilliós kérdést, mire elhallgatott.

Gyanítottam, hogy eszébe sem jutott ez az opció eddig. Tekintve, hogy a lánya a mi felelősségünk lenne, ezt valahol megértettem, de miután ma el sem jött, így nem verhették ránk a problémát. Mindettől függetlenül azonban én is aggódtam a lányért, hiszen ha nem a testvérével van, akkor bárhol lehet.

-Mindjárt visszahívom.-motyogta megadóan, majd köszönés nélkül megszakította a hívást.

Próbáltam kihasználni ezt a kis időt, hogy végre megszabadulva a dressztől, gyorsan átöltözhessek. Egy élmény volt belebújni a bő pulóverembe, ami nem tapadt a bőrömre, mint minden, amit órán viseltem. Mire a hajamnak nekiállhattam volna, már csörgött is a telefon újra, de mostmár kényelmes ruhákban én is egy fokkal jobb kedvvel indultam neki újra a beszélgetésnek a nővel.

-Nem vette fel.-morogta az asszony.-Biztos vagyok mostmár benne, hogy vele van Felicity, szóval elnézést kérek a viselkedésemért.

Nem voltam biztos benne, hogy el kéne engedni egyből a témát, de valószínűleg ő sokkal jobban ismerte a gyerekeit, mint én.

-Anyu, megyünk?-rángatta meg közben a kabátomat Belle, elég hangosan beszélve ahhoz, hogy Mrs. Davis is hallja, mégsem reagált rá semmit.

Csak egy halk hümmögést hallottam. Nem kellett volna pánikolnom, hisz ő is csak egy lány anyukája, semmi esély nincs rá, hogy közös ismerőseink legyenek. Főleg, hogy semmi oka nem volt azt gondolni, hogy fiatal vagyok egy gyerekhez; lehetnék akár harminc éves is. Harminc éves nőknek lehet négy éves kislányuk, ők nem túl fiatalok hozzá. Nem is ítélik el őket érte.

-Mindjárt kicsim.-mondtam, mielőtt válaszoltam a nőnek.-Semmi probléma Mrs. Davis, teljesen megértem, hogy aggódik a lányáért.

Erre egy újabb hümmögés csupán, semmi más. Pár másodperc csend után szólalt csak meg újra.

-Köszönöm a segítségét, szép estét.