Társas szenvedély

31 | l á z a s p i l l a n a t o k

Estelle

Zsebkendők, lázcsillapítók, hideg borogatás és lázmérő; ezekkel álmodtam csütörtök hajnalban, aztán elszörnyedve keltem fel, ahogy Belle fejére simítva a kezemet konstatáltam, hogy bizony, megint felment a láza.

Lefekvés előtt is alig sikerült lejebb vinni neki, hogy el tudjon aludni egyáltalán, mert reszketett a hidegtől, egyidőben pedig folyt róla a víz. Egy hideg fürdőzésbe, egy lázcsillapítóba és folyamatos borogatásba került, hogy jobban legyen és így legalább már a tekintete kitisztult kicsit, a reszketés pedig ahogy alábbhagyott, ő teljesen kimerülten szenderült álomba.

Ahogy megérintettem a homlokát, egyből mozogni kezdett, halkan nyöszörögve álmában. A homlokára tapadt a haja és tűzforró volt a bőre, mégis nyakig be volt takarózva most is, mintha nem izzadna eléggé anélkül is.

-Anya.-bújt hozzám, mire egyből feltűnt, hogy mennyire átázott az ágyneműje az izzadástól.

-Shh, kincsem, semmi baj.-próbáltam nyugtatgatni, de egyből sírni kezdett.

Természetesen erre Max is felébredt, így félig csukott, a fáradtságtól feldagadt szemekkel ment ki a konyhába, hogy teát melegítsen Bellenek, mert a kislányos hangszín helyett most inkább olyan hangja volt, mint Darth Vadernek és a száraz köhögésén is segített a meleg ital.

-Nem vesszük le a pulcsit, Belle?-próbáltam lehúzni a cipzárját a bolyhos, vastag ruhadarabnak, de egyből ellökte a kezemet, hevesen rázva a fejét.

-Nagyon fázok.

Szorosan magamhoz öleltem, hogy felmelegítsem, kettőbe hajtva a takarónkat, hogy duplán melegítse. Sokat ugyan nem ért ez a vékony pléd, de ennél többet nem tudtam tenni érte, akárhogy akartam.

Mire Max visszaért a teával, már én is izzadtam, ahogy Belle a forró bőrével hozzám tapadt, így gyorsan segítettem neki felülni, hogy tudjon inni és én is kiszabadulhassak a meleg takaró alól. Kelletlenül ugyan, de hallgatott rám, aztán némán elfogadta a szájához tolt bögrét, amit Max tartott neki, mert ahhoz is alig volt ereje, hogy nyitva tartsa a szemeit.

-Legközelebb halkabban, ha lehet.-nyitott be anyánk a szoba ajtaján, Max felé pillantva.-Még szerencse, hogy apátok nem kelt fel.

Max csak forgatta a szemeit, válaszolni azonban nem válaszolt, így anya ki is ment. Meg sem hatotta, hogy az unokája lázas, bár az őszintét megvallva, nem is számítottam másra. Legalább nem vitte túlzásba a cseszegetést, tőle még ez is eredménynek számított.

Belle hosszú percekig kortyolgatta a teát az unszolásunkra, hogy az egészet igya meg, majd miután végzett, vissza is bújt a takaró alá. Max odahajolt, hogy nyomjon egy puszit a homlokára a kicsinek, ahogy újra elaludt, de finoman visszatoltam.

-Beteg leszel, Max, nem akarom, hogy te is elkapd.-figyelmeztettem finoman.

Nem hiányzott neki egy ilyen betegség, mikor elég problémája volt ígyis a suliban. Ígyis alig tudta tartani az ütemet a dogákkal, ha pótolnia is kellett volna még, az elvette volna a maradék energiáját is. Büszke voltam rá, amiért odafigyelt a jegyeire, nem akartam, hogy ez bármi miatt is változzon, még akkor sem, ha az unokahúgáról van is szó.

-Az a legkevesebb.-simított végig a haján.-Valakinek úgyis itthon kell maradnia vele.

Előrébb gondolkodott, mint én. Bele sem gondoltam még, hogy az éjszakázásnak köszönhetően valószínűleg az ágyból kikelni is megerőltető lesz mindkettőnknek holnap, emellett pedig egyikőnknek úgyis maradnia kellett Belle miatt. Ez természetesen kérdés sem volt, melyikőnk lesz, de azért értékeltem, hogy próbált segíteni.