Társas szenvedély

38 | " b e s z é l g e t é s "

Reyes

Megszakadt a szívem Estelle potyogó könnyeit látva.

Olyan csalódott tekintettel nézett rám, hogy megkérdőjeleztem, vajon tényleg vissza kellene - e trappolnom az életébe egyáltalán, mikor újra meg újra csak bántottuk egymást, felváltva végiggázolva egymás érzésein. Az érzékszerveim teljesen összezavarták a gondolataimat, próbáltam tisztán átgondolni a helyzetet, de az illata elszédített, a teste melege pedig, ami a bőrömet simogatta finoman, ahogy hozzám bújt, teljesen elcsitította a kételyeimet. Igyekeztem minden könnyét letörölni, lecsókolni az arcáról, hogy a sírása lecsillapodjon kissé, de a teste rázkódott folyamatosan. Reszketett a karjaimban, bennem pedig csak most realizálódott igazán először, hogy ez az elmúlt pár hét neki legalább annyira fájdalmasan telt, ahogyan nekem.

-Pitypang.-szólítottam halkan a becenevén, hogy rám nézzen.

Annyira hiányzott, hogy így szólhassak hozzá, anélkül, hogy a csalódottságomnak köszönhetően keserű íz töltötte volna el a számat. Velem ellentétben azonban a lány összerezzent a karjaimban, eltolva magától. Úgy megfeszült a teste, mintha valami rosszat mondtam volna.

-Rohadtul ne pitypangozz nekem.-mondta dühösen, azonban a hangja közben elcsuklott.

Olyan erővel próbálta letörölni a könnyeit, mintha ezzel megálljt parancsolhatna nekik. Bosszúsan húzódott hátrébb, óriási teret hagyva kettőnk között, mert haragudott rám.

Haragudott rám, amiért kizártam őt teljesen és ez felülmúlta azokat az érzéseket, amik miatt az előbb a karjaimba borult.

-Ne pitypangozz, mikor semmi jogod nincs hozzá azokután, amit az elmúlt hetekben csináltál velem.

Újra meg újra sírásra görbültek az ajkai, ezért próbáltam újra visszahúzni magamhoz, közeledni felé, de egyszerűen nem hagyta. Ha én közelebb mentem, ő tett egy lépést hátrafelé, míg a háta szépen lassan a falnak nem ütközött. Beszorítottam őt a sarokba, így nem tudta kerülni a tekintetemet; próbálta ehelyett a lehető legjobban összehúzni magát, hogy egy porcikánk se érjen össze. A dereka köré fonva a karomat szorítottam őt magamhoz, és habár az elején ellenkezni próbált, idővel lassacskán elernyedt a teste és engedett a késztetésnek. Nem bújt hozzám, de nem is küzdött az érintésem ellen, csak fújtatott megállás nélkül. Sokszor olyan volt, mint egy kiscica, aki az angyali kinézete ellenére képes volt kikaparni a szemedet is.

Beigazolódott a sejtésem, ahogy finoman magamhoz ölelve észrevettem, milyen vékony lett. Az arca is beesettebb volt, mint azelőtt, ami elég okot adott az aggodalomra, de ahogy a pulóvere alá vezettem a kezemet, az ujjaim alatt szinte ki tudtam tapintani a bordáit. Görcsbe ugrott a gyomrom a gondolatra, hogy vajon mennyi étkezést hagyhatott ki az elmúlt hetekben, mikor nem bírtam egyszerűen arra figyelni, ő hogy van; önző módon el voltam foglalva a saját hülye problémáimmal.

-Mikor ettél utoljára?-kérdeztem talán kissé szemrehányóan.

Először nem is értette, miért kérdezem, de ahogy felfogta, hogy az ujjaim még mindig a vékony testén barangoltak, egyből lejebb tolta a pulcsiját, eltolva ezzel a kezemet is. Nem kellett válaszolnia, hogy tudjam, kiakadnék, ha bevallaná, így az első gondolatom az volt, hogy leszidjam, miért nem figyelt oda magára eléggé. De aztán megláttam a lesütött szemeit, aztán csak rántva egyet a vállán flegmán odaszólt nekem.