Társas szenvedély

27 | ú j a b b h a z u g s á g

Estelle

Nem tudtam, hogyan állhatnék a múltkor történtek után Reyeshoz. Azóta újra minden visszaállt a régi kerékvágásba, letudtuk a próbákat, aztán vagy elmentünk valahova kajálni, vagy szimplán beültünk az egyetem könyvtárába, hogy a hidegtől elmenekülve időt tölthessünk együtt. A hétfői és szerdai napokon egyértelműen közösek voltak a programjaink, mert mindig megbeszéltünk valami találkozót a művalkotás óra alatt, mégha csak azért is, hogy segítsen a festésben, amit szívesen használtam kifogásnak, hogy időt tölthessek vele.

A többi napon azonban nem volt közös óránk, mégis mindig megoldottuk valahogy, hogy összefussunk, mindössze ennyi változott. Előző hét kedden azzal az ürüggyel hívott el kávézni, hogy Dax lepattintotta, mert Aprillel éppen az egyik fotózáshoz szereztek jelmezeket, és így arra gondolt, elmehetnénk együtt. Két napra rá elkísért balettra, akárhogy tiltakoztam, hogy semmi szükség rá, mert paráztam, hogy összefuthatunk Bellel, ő viszont ragaszkodott hozzá, így végül beadtam a derekamat. Ez aztán amolyan hagyománnyá vált közöttünk, mert ahogy egyszer rábólintottam, onnantól kezdve nem engedett belőle, így mindig elkísért az óráimra. Igazi úriember módjára cipelte magával a táskámat, amiből kilógott itt - ott a lányok rózsaszín tütüje, amiket nemrég rendeltünk, ami viccesen festett a fiú letisztult, elegáns öltözéke mellé. Ő azonban nem bánta, végigsétált vele az utcákon, a kezemet fogva folyamatosan, mintha teljesen megszokott lenne nálunk ez. Mintha egy pár lennénk; mégha nem is beszéltünk arról, mi is van most köztünk.

Így történt ez az azt követő kedden is, miután végeztünk a festéssel az egyetemen. Végre elkészültem egy képpel, természetesen Reyes segítségével, ami elég hosszú időbe került ugyan, de egész elviselhető lett a végére, még engem is büszkeséggel töltött el, mennyire kivehető volt az erdő a képen, tőlem szokatlanul. Mikor közöltem vele, hogy azt hiszem, mostmár tényleg kész vagyok vele, közel húzódva hozzám a székével, percekig a képet méregette. Vártam, hogy szóljon valamit, de nem tette, csak a kezemet a tenyerébe zárva újra felemelte a vékonyabb ecsetemet, vigyázva, hogy elég stabilan tudjam tartani, aztán közösen felvettünk vele egy kevés fehér festéket. Próbáltam arra koncentrálni, hogyan vezeti a kezemet, de az illata körbe lengett, ahogy a válla súrolta az enyémet, én pedig automatikusan közelebb hajoltam hozzá.

Némán vártam, mit szeretne ezzel, de ő magabiztosan vezette a kezemet, le sem véve a szemét a képről. Hagytam, hogy vonásokat ejtsen a kép sarkán és míg én az arcát figyeltem, ahogy koncentrálás közben kissé beszívta az alsóajkát, addig ő egy aláírást készített a képemre. Gyengéden ráfújt a frissen festett szóra, majd késznek nyilvánítva azt, letette a kezéből az ecsetet.

Pitypang

Ez állt az első festett képem alján, cifra, vékonyka betűkkel, egészen aprón. Egy mosoly terült el az arcomon, majd egy gyors mozdulattal felé fordultam, hogy az arcára nyomhassak egy puszit. Mindössze egy vigyort kaptam válaszul, de a szívem ettől is hevesen kezdett dobogni a mellkasomban, a markáns arcához tökéletesen illett ez a kisfiús mosoly, rettenetesen jóképű volt. A szemei után a mosolyát tartottam a legvonzóbbnak a fiúban, amivel rendszerint le is tudott kenyerezni, ha arra volt szükség.

A vállára hajtva a fejemet hagytam, hogy a kezemet az ölébe húzva összekulcsolja az ujjainkat és csak élveztem a csendet, meg a biztonságérzetet, ami akkor körbelengett. A testéből áradó hőnek hála nem fáztam, a melegnek köszönhetően el tudtam volna aludni, a fiúnak dőlve. A bőröm bizsergett az ujjának érintése alatt és így olyan nyugodt volt minden, hogy azt kívántam, bárcsak ez a pillanat örökké tarthatna. Ha vele voltam, az agyam nem pörgette magát túl a sok problémát túlgondolva, ezért önző módon annyi időt töltöttem Reyes társaságában, amennyit el bírt viselni.