Társas szenvedély

23 | n e m r a n d i

Reyes

Még szilveszter előtt szerettem volna találkozni Estievel, így két nappal később, huszonkilencedikére beszéltük meg a nemrandinkat. Ugyanúgy, ahogy múltkor, öt órakkor végzett, így megbeszéltük, hogy ott veszem majd fel a kávézónál munka után.

Már elég korán kész voltam, izgatott voltam, mert azóta, hogy a kocsiban elbúcsúztunk egymástól, nem bírtam őt kiverni a fejemből. Napról - napra egyre jobban vártam, hogy este legyen és beszéljünk, szinte rutinná vált ez azalatt az egy hét alatt, míg síelni voltunk. Azután pedig, hogy megbeszéltük a dolgokat, ez a szokás visszatért, így előző este is éjfélig telefonáltunk, hülyeségekről dumálva. Élveztem Estelle társaságát, egyre jobban a napjaim részévé vált és ez furcsa módon jó hatással volt rám. Nem csak jobb lett a kedvem, még a festéshez is volt ihletem, amihez már hosszú hetek óta nem volt egyáltalán.

Szóval neki köszönhetően nekiálltam a második festményemnek is végre, amivel a záróvizsgáimra készültem. Kettőt kellett a közös témánkban csinálnom, egyet kettőnkről terveztem, egyet pedig csak róla, a másik hármat meg teljesen szabadon hagyták, az egyetlen kikötés az volt, hogy kapcsolódjanak egymáshoz valamilyen módon a képek. Témában, színben, vagy akár stílusban. Estie kérlelt, hogy mutassam meg neki a képet, mikor kész lett cirka húsz óra után, de szerettem volna, hogy egészben lássa mind a hármat, így várnia kellett a kiállításig.

Azután, hogy Dax átküldte a képeket, folyamatosan azon gondolkodtam, melyik pozícióban fessem le a lányt. Egyszerűbb lett volna egy kép alapján lefesteni, de egyik kép sem adta át azt, amit Estienek mindig sikerült élőben, a tánc iránti szeretetét. Mindegyik alap lépés volt, amikről kép készült, voltak nehezebbek, de minden festő ezeket ábrázolja a festményében, így úgy éreztem, nekem valami különlegesebb kell. Így jött az ötlet, hogy Estellet megnézzem, hogy táncol.

-Nem gondolod, hogy ez nem túl fair azok után, hogy te meg sem mutatod a festményeidet?-háborgott a telefonban, mikor felvetettem az ötletemet.

-Ez segítség lesz, hogy jó munkát adjak le, szóval nem, nem gondolom, hogy az lenne.

Felnevettem, mikor fújtatni kezdett, akárcsak egy kisgyerek.

-Jó, rendben van.-adta be végül a derekát.

Megbeszéltük, hogy a nemrandink az első most, ragaszkodott ehhez a szóhoz azóta is, aztán találkozunk valamikor a táncteremben, mikor úgyis gyakorol. Nem mondta, mire pontosan, így valószínűleg a záróvizsgáira készült, szóval nem kérdeztem rá inkább, de valamiért alig vártam, hogy úgy láthassam táncolni, hogy nem miattam marad az alap lépéseknél, hanem tényleg mindent belead.

Így ezt a részét a festésnek szüneteltetnem kellett most egy kicsit.

Huszonkilencedike egy péntekre esett, így a város tele volt élettel. Azért beszéltük meg ezt a napot, mert nem volt ma táncórájuk, így nem végzett túl későn. A kocsit leparkoltam a kávézó előtt, amelyikben Estie dolgozott, aztán kiszállva vártam, hogy ötöt üssön az óra. Félig lehetett csak belátni a helységet a nagy ablakokon keresztül, amik emellett még karácsonyi égőkkel voltak kidíszítve, így még kevésbé láttam be. Egyszer sem sikerült megtalálnom a lányt, szóval gyanítottam, hogy a kasszánál lehetett.

Ötvenöt környékén elkezdtek kifelé szállingózni az emberek, ötvennyolckor már az asztalokat törölgette egy csávó. Ötvenkilenckor pillantottam meg Estellet, amikor épp igyekezett levenni a kötényt a derekáról, a palival pár szót váltva közben. Egészkor elfordítva a nyitva táblát lekapcsolták a világításokat, aztán kilépve bezárták a kávézót. Estelle ezután mosolyogva lépkedett közelebb hozzám, a fejére húzva a kapucniját.