Társas szenvedély

39 | m e n n y é s p o k o l

Estelle

Bizonytalan boldogságban úsztam. Minden olyan tökéletes volt, de közben mégis úgy rettegtem, hogy ez egy pillanatig tart majd csak. Reyes olyan csillogó szemekkel nézett rám, mintha én lennék a legszebb dolog a világon, közben azonban minden csepp boldogságom csak neki volt köszönhető.

Még mindig nem sikerült felfognom, mi történt az előbb. Nem beszéltünk egy szót sem a problémáinkról, nem jött fel egy fontos téma sem, mégis a fellegekben jártam. Körbevett Reyes illata és még mindig bizsergett a bőröm a csókjai helyén, a szavai pedig folyamatosan visszhangoztak a fejemben. Semmi másra nem vágytam, csakhogy vele lehessek, de sajnos haza kellett mennem. Ígyis háromnegyed óra késéssel indultam, bűntudatom volt Belle és Felicity miatt, de a meleg kocsiban ülve, Reyes kezét fogva folyamatosan, a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.

Felicity csendben figyelt minket hátulról, mert nem tudta mit kezdjen a helyzettel. Reyesnak mondtam, hogy ne erőltessük ezt a kézfogósdit mindaddig, míg nem magyarázott el mindent a húgának, de csak leintett.

-Nem akarlak elengedni, amíg nem muszáj.-mondta nekem egy gyengéd puszit nyomva a kézfejemre.

Újra meg újra csak az járt a fejemben, mennyire hiányoztak ezek a pillanatok az utóbbi hetekben. Olyan apróságok voltak, mégis mind arra emlékeztettek, mennyire üresnek éreztem magamat a fiú nélkül. A kék szemek óvó tekintettel vizslattak, mintha csak most akarná bepótolni az elvesztegetett időt és kihasználni minden apró pillanatot.

Az út hazafelé csendesen telt. Egészen addig nem beszéltünk, míg Reyes le nem állította a kocsit az utcánkban, miután megkértem, hogy ne a ház előtt tegyen ki. Csendesen fordultam oda a fiúhoz, egy fáradt mosollyal az arcomon, de nem igyekeztem annyira a szedelődzködéssel, húztam inkább az időt. Nem akartam még kiszállni az autóból, otthagyni őt, mikor most kaptam csak vissza, fizikai fájdalmat éreztem, ha nem lehettem a közelében. Féltem, hogy ez az álomkép eltűnik majd, amint kiszállok a járműből, hogy egyszercsak felébredek egy álomból és elém tárul majd a szörnyű valóság, amiben ő sehol sincs.

-Tudom, hogy nem jutottunk el odáig, hogy megbeszéljük...-kezdett bele bizonytalanul, ahogy a motort leállította.

Néma csend szállt közénk, a rádió szólt mindössze háttérzajként.

A kék szemei bűntudattal telve néztek rám. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkait, mintha csak így akarna időt nyerni, hogy összeszedhesse a gondolatait. Bizonytalanul nézett ki az ablakon, miközben a nap utolsó sugarai megvilágították az arcát, pár másodpercig csendbe burkolózva.

-De sajnálom. Mindent.

Nem szólaltam meg egy ideig, mert próbáltam megfogalmazni egy értelmes választ, amibe belesűríthetném minden gondolatomat, amit meg akartam vele osztani. Ő azonban nem várta meg, hogy válaszoljak, úgy tűnt, akadt még más mondanivalója is.

-Tudom, hogy pont úgy reagáltam, ahogy azt vártad és sajnálom, hogy így elhanyagoltalak.-mondta halkan.-Nem ezt érdemelted.

Gyengéden a fülem mögé tűrt egy tincset, én pedig igyekeztem a lehető legjobban belesimulni az érintésébe. Úgy hiányzott ez a biztonságérzet, amit mellette éreztem mindig, pont az ilyen apró dolgok miatt érte el, hogy ha vele voltam, semmi okom sem volt félelemre. Elmosolyodott a reakciómon, ahogyan mindig, és szeretetteljes tekintettel nézett rám, mintha én lennék a legszebb dolog ezen a földön. Nyomtam egy apró puszit a tenyerére, mire édesen végigsimított az alsóajkamon, a sóvárgó tekintetének köszönhetően pedig erős késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam.