Társas szenvedély

25 | e n g e d j k ö z e l

Estelle

Mire Reyes megérkezett, már szétbőgött fejjel dideregtem a kávézó hátsó bejáratánál. Nem tudtam onnan elmozdulni, egyrészt, mert nem volt erőm arról magyarázkodni a fiúnak, miért találkozzunk inkább valahol máshol a megbeszéltek helyett, másrészt pedig Jason, a srác, aki eddig a napig a kollégám volt, míg ugye ki nem rúgattam magamat, kint töltötte velem a szünetét, ahogy meglátta, hogy még mindig ott itatom az egereket. Nyilván nem akartam bunkón elküldeni, mégha szívesebben is lettem volna egyedül abban a pillanatban, ezért igyekeztem figyelni a szavaira.

Aranyos volt tőle, hogy próbált segíteni, még egy fahéjas csigát is hozott nekem, hátha felvidít, mert tudta, hogy a kedvencem, majd az orrom alá dugva próbált rávenni, hogy inkább egyek, pityergés helyett.

-Mr. Belmore lehet kicsit lenyugszik és átgondolja. Ne szomorkodj emiatt, Elle.

Tudta nagyon jól, hogy habár a munkát nagyon szerettem, nem a hülye kirúgással volt problémám. Idefelé az úton már azon gondolkodtam, honnan szerezhetnék egy új munkát, mert tudtam, hogy muszáj lesz, viszont sokáig kerestem ígyis az olyan munkahelyeket, amik megfeleltek az iskola és a táncórák mellett az időm szempontjából. Biztos voltam benne, hogy esélyem sem lesz újat találni, ami ilyen szinten belefér a szabadidőmbe és engem inkább a kiesett pénz gondolata aggasztott. Fogalmam sem volt, hogyan oldhatnám most meg a költözést, mert még emellett a fizetésem mellett is épphogy kijöttünk volna, valahogyan megoldottam volna mindenképpen, de sikerült újra reménytelen helyzetbe kerülnöm. Ha arra gondoltam, hogy még akár egy nappal is többet kell abban a házban töltenünk, mint amennyit muszáj volt, csak mert aznap elaludtam, a sírás kerülgetett.

-Szerintem tényleg elszúrtam most.-motyogtam lebiggyesztett szájjal, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

A kék szemei úsztak a sajnálatban, ahogy magához húzott, hogy vigasztalni próbáljon. Tudtam, hogyha bárki ezen a világon megértheti a problémámat, az akkor ő lesz; ő sem viccből dolgozott a főiskola mellett ebben a kávézóban, és habár a pontos okát nem mondta el, gyanítottam, hogy a kishúgához lehetett köze, aki majdnem minden délután a kávézóban dekkolt vele. Egy kisangyal volt a lány, barátságos is, de a szülő témára egyikőjük sem reagált túl boldogan, így sosem tudtam kideríteni, mi is történhetett velük.

-Akkor keresünk neked másik állást.

Szívem szerint megmagyaráztam volna neki, hogy egyáltalán nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy ő azt gondolta, de nem volt energiám bővebben belemenni a dologba. Emellett pedig erősen kételkedtem abban is, hogy szívesen töltené azzal a teljes szünetét, hogy traktálom őt a problémáimmal, így inkább hallgattam. Jól estek ettől függetlenül a bíztató szavai és az ölelése is megnyugtatott kicsit, így mély levegőket véve próbáltam lecsillapítani a sírásomat is. Észre sem vettem, milyen gyorsan eltelt a tizenöt perc, amíg a szünete tartott, mikor finoman eltolt magától, hogy elköszönjön.

-Mit szólsz hozzá, ha megadod a telefonszámod én pedig szólok, amint hallok valami újat a munkalehetőségekkel kapcsolatban?

Csendesen bólintottam, majd kihalásztam a kabátzsebemből az ütött - kopott készüléket. Figyeltem, ahogy bepötyögte a telefonomon talált számot, aztán gyorsan meg is csörgetett, így el is menthettem a számát.

-Mennem kell, de majd még beszélünk, oké?-simított végig a karomon bíztatóan, amire egy erőtlen biccentéssel válaszoltam mindössze.-Ne szomorkodj.