Társas szenvedély

30 | s z í n e z e t t i g a z s á g

Estelle

Érdekes, mióta a dolgok megváltoztak köztünk Reyesszal, azóta a próbáink is teljesen máshogy néznek ki. Mindketten sokkal nyugodtabbak vagyunk, több szempontból szabadabbak is és mostmár, ha csupán centikre vagyunk egymástól, kínos csend helyett vágy tölti ki a levegőt. Amióta a kocsiban megtörtént az első csókunk, teljesen a fiú körül járt az agyam. Aznap este boldogan értem haza, vigyorogva feküdtem az ágyban és mosolyogva aludtam el, ami egészen másnap reggelig kitartott. Max furcsán nézett, Belle még kicsi volt hozzá, hogy bármit észleljen, de úgy éreztem, kevés olyan dolog van a világon, ami elvehetné a boldogságomat, amit Reyesnak köszönhettem.

Annyi év eltelt, mióta valaki ilyen típusú figyelmet fordított az irányomba, vagy így érintett volna, de ez még csak nem is a fizikai részéről szólt. Annyi éven át hallgattam a szüleim ócsárlását, ahogy elhordtak mindennek, miközben ő szüntelenül bókolt, folyamatosan azon igyekezett, hogy mosolyogjak és szebbnél szebb dolgokat mondott. Mióta átléptük azt a bizonyos határt a randival, azóta száznyolvan fokos fordulatot vett a kapcsolatunk és én akármennyire élveztem, legalább annyira kezdtem bepánikolni is. Nekem mindössze két ember volt stabil az életemben eddig, Max és Belle, viszont egyre jobban azt akartam, hogy Reyesról is elmondhassam ugyanezt.

Két csók között, mikor édes kis semmiségeket suttogott, azt kívántam, bár tudhatnám, hogy ezt akkor is így gondolná - e, ha tudná, hogy van egy lányom, a másik oldalról viszont, olyan szinten úsztam a boldogságban, hogy képtelen voltam megkockáztatni, hogy elmondjam neki és esetleg az egész véget is érhet. Tudtam, hogy a tűzzel játszom minden pillanatban, de Reyes mellett képtelenség volt tisztán gondolkodni, ha pedig épp nem vele voltam, akkor azzal nyugtattam magam, hogy túlságosan hiányzik ahhoz, hogy ne hazudjak tovább, ha ez azzal jár, hogy többé majd nem akar tőlem semmit.

Így eltelt egy teljes hét. Egyre több problémával küzködtem otthon, mert még mindig nem volt második állásom és kellett volna a pénz, mert féltem, hogy nem lesz elég a költözéshez amit össze tudok gyűjteni májusig. Mindössze négy hónapom maradt a vizsgákig és én megfogadtam magamban, hogy miután végeztem a főiskolával, egy percig nem maradunk majd tovább abban a házban, így muszáj volt valami munkát találnom, hogy ezt véghez tudjam vinni. Egyre kevesebbet tudtam enni, hogy Bellenek és Maxnek elég kaja jusson és a suliban, meg az oviban is legyen mit enniük, így megint fogyni kezdtem. Ha Reyes nem dobta fel, hogy menjünk el kajálni, akkor általában egészen estig maximum valami gyümölcsfélét tudtam enni, így egyre csak rosszabbodott a helyzet.

Ezt azonban ő mind elfeledtette velem. Mert akárhányszor vele voltam, nem éreztem, ha korgott a gyomrom és nem jutott eszembe a pénzügyi problémám sem, szinte olyan volt, mintha egy álomvilágban lettem volna, amiben csak mi ketten vagyunk. Alig vártam a próbákat, vagy azokat az alkalmakat, amikor közösen festettünk, hogy kiszabadítson picit az életnek nevezett pokolból, még ha mindössze  egy pár órára is csupán. Mindig kedves és őszinte volt hozzám, éreztette velem, hogy tényleg azért tölti velem az idejét, mert ezt akarja és ez boldoggá tett. Pont ezért, egyáltalán nem akartam sokszor hazamenni.

Most is, péntek délután, mikor a rajz teremben dekkolva festettünk néma csendben, sehol nem lettem volna szívesebben. Akármennyire Belle volt nekem a legfontosabb az egész világon, jól esett kicsit önmagam lenni, nem pedig az ő anyukája csupán, főleg nem a felelőtlen ribanc, szingli anyuka, akinek sokan láttak. Reyes mellett nőnek éreztem magam, Belle mellett pedig büszke szülő voltam, de nem tudtam, mindezt mégis hogyan illeszthetném össze úgy, hogy ne veszítsem el a fiút közben. Lehet lehúzott a bűntudatom és nem egy dohos, túlzsúfolt teremben töltöttem szívesen a szabadidőmet; mégis, ki akartam használni minden percet, amit vele tölthettem, mielőtt ő is eltűnik az életemből, ahogyan mindenki más.