Társas szenvedély

4 | h o g y a n ?

Estelle

Nem akartam a füleimnek hinni, mikor Ms. Payne kiejtette a nevet a száján. Mindenre számítottam, legfőképp valakire a drámások közül, de erre egyáltalán nem. Én és Reyes Davis nem lennénk jó párosítás, nem lehettünk, mikor a világ legnagyobb ellentétei voltunk.

-Reyes? Tanárnő, hogy dolgozhatnék együtt egy olyan emberrel, akit egyáltalán nem ismerek?-vágtam fájdalmas arcot, ahogy egyből beugrott a fiú képe magam előtt.

Nem volt vele különösebb bajom, igazából nem is ismertük egymást. Talán egyszer váltottunk pár szót Mrs. Fosterről, akihez jártunk művészet alkotásra, de még a nevemet sem kérdezte meg. Én is csak fél füllel hallottam az övét, Daxszel, aki sejtésem szerint nagyon jó barátja lehet, vitatkoztak valamin és akkor mondta ki a fiú nevét. Ettől függetlenül rettenetesen idegesített minden hozzá hasonló csoporttársam, Reyes azok közé tartozott, akik mindig a középpontban akartak lenni. Nem szerettem a hangos embereket, ő egyike volt azoknak, akiknek a hangját egyből meghallottad, ahogy beestél a terembe. Emellett pedig. amennyire persze ki tudtam venni, megvolt a maga kis tökéletes élete; mindennap éttermekben ebédelt, szórta a pénzt drága energiaitalokra, meg persze a legdrágább cipőket hordta. Ami magában nyilván nem jelentette, hogy egy gazdag ficsúr, de valahoz az az énem, aki hasonlókat sosem kaphatott, utálta őt ezért. Talán irigy voltam, de ez az ellentét gazdagok és szegényebbek között mindig taszított.

Felvágásnak éreztem, ahogy szinte dobálta kifelé a pénzt az ablakon.

Nem lehetett volna valaki a drámások közül? Sloane, az egyetlen barátnőm az egyetemen, nagyon szerencsés volt, még ha nem is kedveli a fiút, akivel összetették, nekik sokkal egyszerűbb a dolguk. Előadhatnak egy táncos darabot, vagy összehozhatnak valami társastánc félét telis - tele érzelmekkel, velünk szemben. Hogyan lehetne a mi kettőnk szenvedélyét összekapcsolni? Mégis mit kezdhetnék egy festővel?

-Ms. Morgan, kérem.-mosolygott rám azzal a mindentudó arckifejezéssel a középkorú nő, amit már nagyon jól ismertem.-Nem magának fog ez a feladat problémát okozni.

Valóban nem, ebben igaza volt. Tudtam, hogy ha szeretném, meg tudom oldani, hogy sikerüljön, mert nem egy ilyen vizsga fog kifogni rajtam. Nem egy fiú fog az utamba állni, mert ha jó jegyet akarok, azt el fogom érni, vele, vagy akár nélküle. Én voltam jelen pillanatban az egyetlen hallgató a csoportokból, aki panaszkodott, félrehívva a professzort, míg a többiek, ha nem is a legnagyobb izgatottsággal, de kérdéseket tett fel.

Az igazság szimplán az volt, hogy féltem. Féltem, mert nem szerettem embereket az életembe engedni, Reyes pedig az előkészületeknek hála nyolc teljes hónapig szerves része lesz annak. Már a gondolattól is görcsbe állt a gyomrom, hogy egy számomra teljesen idegen személlyel kelljen egy csapatban játszanom, tolerálni a nézeteit, mikor sokszor a gyakorlásomban még én is problémákat kreálok magamnak a fejemben. Nem voltam erre felkészülve.

-Azért ennyire nem kell túlaggódni, kishölgy.-próbált Ms. Payne bíztatni az arckifejezésemet látva.-Legrosszabb esetben is vannak kibúvók, habár, ahogy azt Mr. Wilsontól hallottam, a rajzos diákjai egyáltalán nem arról híresek, hogy feladják a harcot.

Talán meg kellett volna nyugtasson, hogy ezt egy olyan professzor mondta, aki Reyest elég jól ismeri, mégsem segített az idegességemen semmit. Az, hogy a fiú mennyire kitartó, az nem dobott semmit a helyzeten, ugyanis egyáltalán nem voltam a szocializálódásra képes. Márpedig, ez egy fontos kulcsa volt az egész csapatmunkának; hogy megismerjük egymást és együtt tudjunk működni, hogy ismerjük egymás gyengeségeit a munkában, mert csak így alkothatunk valamit közösen. Ha együtt tesszük, csapatként. Ezért is kaptunk ennyi időt, hogy tervezzünk és átrágjuk a vizsga kritériumait, nehogy a csapatunk erősebb nehézségekbe ütközzön, amit ne tudnánk megoldani. Alaposan meg kellett tervezni az egészet.