Társas szenvedély

29 | p á n i k é s c s ó k o k

Reyes

Annyira gyönyörű volt. Istenemre mondom, még azzal a hülye sebbel a fején is, amit nem tudom hogyan tudott összehozni, a legszebb nő volt a világon.

Próbáltam nem feltűnően figyelni, ahogy mesélni kezdett. Időbe telt, míg feloldódott úgy teljesen, mert az elején nem volt túl jókedvű, pedig mikor elváltunk az órája előtt, mégha sokszor gondolkodóba is esett, akkor is vidám volt. Mikor viszont beszállt az autóba, valamiért nagyon csendes volt, ezen pedig csak a vacsora alatt tudtam változtatni; egészen addig komor maradt és vissza is húzódott egy kicsit. Rákérdeztem, történt-e valami azidő alatt, míg nem voltunk együtt, de csak megrázta a fejét, azt hajtogatva, hogy semmi baja nincsen.

Most azonban, madarat lehetett volna vele fogatni. Tetszett, hogy végre önfeledten mosolygott, miközben beszélgettünk a kocsiban és csak remélni tudtam, hogy ennek köze van hozzám. A kajálás után, jobb ötlet híján, megálltunk a starbucksban, hogy vegyünk két forrócsokit, aztán a városi tó egyik kikötőjénél parkoltunk le és miután megnéztük a tavat, vissza bekuckóztunk a kocsiba, hogy melegen legyünk. A kabátját levette, így tökéletes rálátásom volt a vörös ruhájára, ami úgy simult az alakjára, mintha egyenesen neki készítették volna és habár nem volt rövid, a combjaiból bőven eleget mutatott ahhoz, hogy a légzés nehézzé váljon és ne tudjak olyan könnyen a szavaira figyelni. Ő persze mindezt észre sem vette, csak kellemetlenül húzogatta lejebb az anyagot, akárhányszor feljebb csúszott kicsit, mert zavarta, mennyi kilátszódott a lábaiból. Eszméletlenül szép volt, tök mindegy, mit viselt éppen, de tetszett a pillanatnyi szettje.

Nem sokszor láttam rajta ilyen ruhát, nyilván szokatlan volt neki, a sok nadrág után egy ilyen ruhadarab. Én viszont annál jobban élveztem, mert kibaszottul jól állt neki és ezt igyekeztem is a lehető legtöbbször hangsúlyozni, hogy ő is elhigyje. A kezem most is a combján pihent, hogy ne rángathassa folyamatosan az anyagot, neki pedig újra meg újra vörösebbnél vörösebb árnyalatot vett fel az arca, ahogy a hüvelykujjamal körözni kezdtem a bőrén.

A kocsi megtelt a lány gyümölcsös illatával, mint mindig. Amennyire idegennek tűnt az elején, hogy ott volt mellettem, mostanában annyira hiányzott is, mikor egyedül voltam a kocsiban. Kezdtem úgy érezni, hogy itt a helye, mellettem, már - már furcsa volt, mert nélküle teljesen üresnek tűntek a mindennapjaim. Állandóan kerestem a társaságát, vele akartam tölteni minden szabad percemet, ami elég irónikus volt azok után, hogy az elején mennyire nem bírtuk egymást. Most pedig, alig vártam, hogy vége legyen az óráimnak, hogy láthassam őt.

-Miért nézel így?-állt meg mesélés közben, zavartan forgatva a kezében a már üres papírpoharat.

Olyan gyorsan megitta a forró csokiját, mint egy kisgyerek, aki ezért könyörgött hetek óta és végre megkapta, amit akart. Felajánlottam, hogy vegyünk még egyet, de szokásosan nem akarta elfogadni az ajánlatomat, így időközönként felajánlottam neki az enyémet; abból kortyolgatott. Az ülésen próbáltam úgy helyezkedni, hogy oldalra fordulva jobban a szemébe tudjak nézni, mire ő is felém fordult a testével. Megcsapott az illata, ahogy a fejét a nyaktámasznak döntve közelebb került hozzám, kitöltve az egész látóteremet.

-Mert gyönyörű vagy, Pitypang.-válaszoltam egyszerűen, mire elpirult.

Sosem tartottam nagy dolognak, ha egy lány zavarban volt, de neki még ez is különösen jól állt.

-Hazudós.-fintorgott, felhúzva az orrát, de azért a vigyor levakarhatatlan volt az arcán.

-Pedig az vagy.