Társas szenvedély

2 | n y o l c h ó n a p

Estelle

A balettóránk most rövidebbnek tűnt, mint az lenni szokott, de ma egyáltalán nem bántam. Fáradt voltam, hosszú volt a nap az egyetemen, ráadásul még várt rám a főzés is, ha hazaértünk, majd Belle lefektetése, ami mindig nagy munkával járt.

Elég kimerülten lépkedett felém már a kis kabátjában, az órája után, készen az indulásra, azonban azonnal kiszúrtam, hogy a dressze rajta maradt, a vastag felsője helyett. Szúrós szemmel néztem őt, amíg észre nem vette a csúnya pillantásaimat.

-April Bellerose Morgan, mit mondtam neked az öltözködéssel kapcsolatban?-vettem fel a szülői hangszínt egyből, amit csak ilyen alkalmakkor szoktam.

Általában nem volt szükség rá, de már milliószor megkértem, hogy öltözzön át rendesen, mert túl hideg volt ahhoz, hogy így járkáljon. A kis teste három másodperc alatt képes volt átfagyni.

-De nem akarom levenni.-duzzogott összefonva a karját, ahogy leguggoltam elé.

Sóhajtva néztem a cuccait, amiket csak betűrt a kis táskájába, ahogy szokta, majd inkább egy gyors mozdulattal kirántottam a vastag pulóverét, egy szót sem szólva a rendetlensége miatt. Még nem volt itt az ideje, hogy ilyenekkel traktáljam.

-Milliószor mondtam már Belle, hogy meg fogsz fázni. Nem szeretném, hogy otthon üldögélj betegen.

Főleg, hogy akkor muszáj vagyok kihagyni az óráimat, mert nincs az az isten, hogy egyedül hagyjam a szüleimmel. Egy óra sem ért annyit.

-Jó.-sóhajtott, miközben átbújtattam a fején a pulóvert.-Bocsi, mami.

-Semmi baj, kincsem.

Ezután végre el tudtunk indulni, miután Biancát megkértem, hogy zárjon ma helyettem. Boldogan fogadta a hírt, amiből sejtettem, hogy maradni akart még, hogy kihasználhassa az üres balett terem szépségeit. Úgy táncolhatott, hogy senki sem figyelte, maximum hangerőre téve a zenét, ez volt az egyik legjobb dolog az esti műszakban, amit én is szívesen vállaltam volna, ha lehetőségem lett volna rá.

Hazafelé sétálva szétfagytunk, ezért hálát adtam az égnek, hogy ráadtam a kicsire a pulóvert, mielőtt eljöttünk. Még ígyis didergett, a sétánk végefelé pedig már ingává váltak a léptei a fáradtságtól, ezért az utolsó öt percben már az ölemben cipeltem, míg ő halkan szundított. Mire megérkeztünk azt hittem, leszakad a derekam a cuccoktól és Belle tartásától egyszerre, de aztán meglátva a tükörben, ami a falon csüngött, az alvó szépséget elmúlt minden fájdalmam.

-Mikor lesz kaja?-ordított ki apám a nappaliból, mikor még meg sem érkeztünk és már a hangjából is meg tudtam állapítani, hogy teljesen részeg.

Az évek alatt nem volt nehéz rájönni, hogy különböztessük meg a józan énjétől. Habár azzal amúgysem találkoztunk már sokszor. Amint pár pohár whiskeyt legurított, kezdődött is a pokol, de már józanul sem számított az év apjának.

-Mindjárt nekilátok.-mondtam halkan, elég hangerővel, hogy azért hallja, de nem akartam hangoskodni a kicsi miatt.

Nyilván a legkevésbé sem hatotta meg, hogy alszik Belle.

-Ideje lenne.

Ezúttal Belle is összerezzent a hangjának erejére, így jobbnak láttam felvinni őt a szobánkba. Próbáltam lehámozni róla a kabátot, anélkül, hogy felkelne, igazi nindzsaszerű mozdulatokkal, de a vége felé nyitogatni kezdte az álmos, kék szemeit, mikor próbáltam kirángatni alóla az anyagot, hogy kényelmesen feküdhessen.