Társas szenvedély

16 | t ö r ő d é s

Estelle

-Mégis mi a szar történt most?-hallottam tompán Rey hangját.

Olyan volt, mintha egy átlátszó dobozba zártak volna és minden érzékszervemet gátolta volna valami pár röpke másodpercig. A fejemet két kézzel tartva igyekeztem egyhelyben maradni, mert forgott velem a világ és még mindig nem láttam elég élesen. Mindössze a fiú arcát tudtam kivenni, körülötte pedig sötét homály fedett mindent, ezért lehunytam a szememet, hátha majd az segít kicsit.

-Estie.-húzódott közelebb gyengéden, megfogva az arcomat.

Némán néztem rá újra, mostmár egy fokkal jobban ki tudtam venni a vonásait. Reyes idegesen beszívta az alsóajkát, mintha bizonytalan lenne, mit csináljon, így kinyitottam a számat, hogy megnyugtassam, jól vagyok, de az üvegem száját felém tartva hallgatásra bírt.

-Igyál kicsit, jobb lesz.

Segített megtartani az üveget, míg lassú kortyokkal nyeltem a vizet, ami hideg volt a torkomnak. Aggódóan vizslatott a kék szemeivel, mintha bármelyik pillanatban újból elájulhatnék, ezért egy bíztató mosolyt erőltettem magamra. Aranyosnak tartottam, hogy ennyit foglalkozik velem, de nem akartam, hogy túlreagálja.

-Jól vagyok, Rey, ne aggódj.

-Akkor gondolom mindenféle ok nélkül ájultál el az előbb.-ironizált, továbbra is emelgetve az üveget előttem.-Igyál még.

-Nem kell.-löktem el magamtól a kezét finoman, mire csúnyán nézett rám.

Egy pár percig csendesen figyelt engem, míg én kezdtem újra jobban lenni. Amint feleszméltem, hogy milyen pozícióban vagyunk, hogy szinte majdnem az ölében ültem egész végig, lassan hátrébb húzódtam, ő azonban maradt a helyén. A teste melegének hiányától egyből fázni kezdtem, de nem akartam még felállni a kabátomért. Rey addig is hallgatott. Nagyon elgondolkodott valamin, így nem erőltettem a beszélgetést, hátha végre elengedi a témát. Hát, persze tévedtem.

-Mikor ettél utoljára?

A kérdése meglepett, elsőre nem értettem igazán, miért kérdezi. Magam is el kellett gondolkodjak, mi a válasz valójában, de ettől függetlenül nem terveztem megosztani vele. Tudtam, hogy nagy dobra verné ezt az apróságot, pedig eddig is úgy igyekeztem, hogy elkerüljem az ájulást, ami sajnos gyakrabban előfordult, mint kellett volna, sajnálatomra sokszor mások társaságában. Nem szerettem volna senkivel megosztani a valódi okát, így a tanáraim mindig végignéztek a táncóra elején rajtam, jól vagyok - e, nem - e vagyok egy kissé sápadt és hasonlók. Egyszer még azt is megkérdezte az egyikük, direkt éheztetem - e magamat, mert ez ebben a szakmában sok lánnyal előfordult. Nálam más volt a helyzet, de ezt nem tudhatták, így nem cáfolhattam meg a feltételezéseiket. Nem volt mire ráfognom, azt pedig nem mondhattam el, hogy inkább én nem eszek, minthogy Max vagy Belle aludjon el éhesen.

-Estelle.-fújta ki lassan a levegőt, mintha csak roppant módon felidegesítettem volna a hallgatásommal.-Kérdeztem valamit.-hajolt közelebb hozzám, szúrós szemekkel nézve az enyémekbe.

Olyan tisztán kékek voltak a szemei, mint a nyári, felhőtlen ég. Még sosem tűnt fel, mennyire kiemeli ezt a sötét haja.

-Tegnap ebédszünetben.

Felciccentett, mint aki nem hisz nekem.