5. fejezet

1.4K 73 0
                                    

Corina

Mérges voltam magamra, hogy lebuktam, de legalább olyan ember előtt, aki nem fogja kihasználni, hogy tudja a titkom. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert eszembe jutott Iker arca mikor felismert. Úgy látszik, hogy ő is olvas újságot, mert rögtön tudta, hogy mi történt velünk. Befordultam a házam elé, ahol egy idegen autó parkolt. Leállítottam a kicsikémet és vártam, hogy ki száll ki belőle. Amint megláttam a sofőrt, elfutott a méreg. Levettem a bukót és dühösen néztem az elém lépő exemre.

- Hola, Szépségem! - vigyorgott rám villantva a bugyinedvesítő nézését, és nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy már nem hatott rám.

- Mit keresel itt? - csattantam fel.

- Látni szerettelek volna - vonta meg a vállát, miközben a szemeit az enyémekbe mélyesztette. Tudta, hogy ez a gyengém. De csak volt, vagyis remélem, hogy csak volt. Próbáltam rendet tenni a fejemben, miközben ő végigstírölte a testemet.

- Észvesztő vagy ebben a szerkóban - nedvesítette meg ajkait. - Miért nem hordtál ilyet, míg együtt voltunk? - majdnemhogy számon kérő volt a hangja.

- Miért, ha ilyet hordok, akkor nem lépsz félre? - vágtam oda neki, hogy ne érezze már magát annyira jól.

- Ez övön aluli volt - morogta, miközben a mosoly lehervadt az arcáról. - Tudod, hogy ezerszer megbántam már. Életem legnagyobb baklövése volt belemenni abba a...

- Jesus, - szóltam rá - már nem érdekel. Se ami történt, se te - mondtam tök nyugodtan, és rájöttem, hogy így is érzek. A férfi, akiért mindent feladtam, már nem mozdított meg bennem semmit. Mikor ezt végiggondoltam magamban, önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Mi olyan vicces? - nézett rám értetlenül.

- Semmi, csak most jöttem rá, hogy túl vagyok rajtad - közöltem vele.

- Rina, kicsim... - kezdett bele, már kitudja hányadszor a bocsánatkérésbe, de megakadályoztam benne. Mielőtt folytathatta volna, megnyomtam a kapunyitó gombot.

- Jes, vége. Fogd fel, hogy elszúrtad, én már nem megyek vissza hozzád - néztem a szemébe, hogy lássa igazat mondok. - Szép volt, jó volt, de elbaltáztad - megsimogattam az arcát, hogy érezze már nem haragszom rá. Majd begurultam a kapun ami becsukódott mögöttem.

- Cor! - kiáltott utánam. - Nem adom fel! - mondta úgy, hogy halljam, majd beszállt az autójába és elment.

Addigi nyugodtságom elszállt, helyét átvette az értetlenség, és a fájdalom. Mi a fenét akar még tőlem? Idegesen túrtam a hajamba, majd a telefonomhoz léptem. Remegő kézzel tárcsáztam a barátnőmet.

- Helló, Kislány! - csicsergett a kagylóba jókedvűen. - Mi újság?

- Szia, Do! Hát újság az van - sóhajtottam fel, mire a hangja komolyra váltott.

- Ajaj, ex szagot érzek - morogta.

- Jól érzed, megtalált - közöltem vele, majd elmeséltem neki elejétől fogva a történteket.

- Hát ez hülye - jelentette ki. - Mit képzel ez magáról? Ennyi idő után, miután kikufircolta magát, azt hiszi, hogy majd tárt karokkal várod vissza? - háborodott fel Dorina.

- Én sem értem - nevettem fel keserűen előző mondatán. - Azért kicsit aggaszt a dolog.

- Ugye nem leszel hülye, és nem fogadod vissza? - rémült meg már a gondolattól is Do.

- Eszemben sincs. Ha figyeltél volna, az előbb mondtam el, hogy rájöttem, már semmit nem érzek iránta.

- Remélem is, mert nem kaparunk össze még egyszer a padlóról miatta - fenyegetett meg félig viccesen, félig komolyan.

- Nyugi - csitítottam. - Nem ettem meszet. Megmondtam, soha többet nem kezdek fiatalabb pasikkal, főleg nem focistákkal - dünnyögtem el már sokadszorra, mint valami mantrát.

- Rendben - nyugodott meg Dorina, majd el is terelte a témát. - Holnap buli?

- Már megint? - nevettem fel. Imádtam velük bulizni. Mindig megtaláltuk az okot, hogy miért menjünk el valahova lazulni.

- Persze. Meg kell ünnepelnünk, hogy már túl vagy azon a...

- Do! - szóltam rá, mert bár megcsalt, és a padlóra küldött a volt férjem, nem szerettem ha szidják.

- Oké, oké! Tudom, exekről jót vagy semmit - vigyorgott a telefonba.

- Nem vagy komplett - nevettem vele én is.

- Akkor holnap este kilencre érted megyünk. Addig is vigyázz magadra, Kislány - köszönt el.

- Jó, de nem vagyok kislány - durcáskodtam. - Úgy mondjátok, mintha fene tudja mennyivel öregebbek lennétek nálam, pedig csak három év van köztünk.

- Akkor is te vagy a legfiatalabb - röhögött a telefonba, csak hogy bosszantson. - Mi vén csatakancák vagyunk hozzád képest.

Erre már nekem is nevetnem kellett.

- Bolond vagy - nyögtem ki, mikor végre levegőhöz jutottam.

- Az lehet, de még mindig jó nő - bolondozott tovább.

- Do, feldobtad az estémet - vigyorogtam. - Már alig várom, hogy holnap találkozzunk. Amúgy megint Suna? - kérdeztem tőle.

- Szerintem az egyik legjobb hely, úgyhogy igen.

Elbúcsúztunk egymástól. Ezért szeretem a barátnőimet, mert az ember bármennyire is a padlóra kerül, ők mindig felsegítik.

A kor nem számítWhere stories live. Discover now