A kor nem számít

34. fejezet

Corina

Juan mellkasára borulva sírtam. Mióta Sergio elment, megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek a szememből.

- Nyugi Bebé, nem lesz semmi baj - hallottam Niňo hangját.

- Nem értitek? Rájött - nyögtem fel fájdalmasan.

- Miből gondolod? - simított ki egy tincset az arcomból Juan. - Ha tudná, nem ment volna el. Szerintem csak szimplán beijedt, mikor megtudta, hogy gyereked van.

- Gondolod? - néztem reménykedve a páromra, de belül éreztem, hogy hiába. Ramos rájött a titkomra. Az arcára kiült érzelmek elég könnyen leolvashatóak voltak.

- Amúgy sem tud mit csinálni - folytatta Mata. - Holnap hazautazunk és jó messzire leszel tőle - ölelt magához és nekem összeszorult a szívem.

- Igen. Haza - suttogtam alig hallhatóan. De vajon hol van az nekem? Néztem a barátaimat, akik nagyon sok mindent tettek értem már eddig is. Néztem Juant, aki a szívét, lelkét elém tárta. Mégis úgy éreztem, hogy nem lehetek felhőtlenül boldog, csak itt, Madridban. Szerintem Niňoék kiolvasták fejemből a gondolataimat, mert felálltak. Oli volt az aki megszólalt.

- Elvisszük egy kicsit levegőzni Angiet, addig beszélgessetek - simított végig a karomon bátorítólag.

Halvány mosolyt küldtem neki, és megköszöntem a figyelmességét. Csöndben néztük végig, ahogy lelépnek a kicsivel. Nyomasztó légkör telepedett közénk. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondani valómba. Végül egyszerre szólaltunk meg.

- Juan.

- Cor.

- Kezd te! - mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat, feloldva a köztünk lévő feszültséget.

- Lányoké az elsőbbség - mutatott rám, mire felsóhajtottam.

- Sokat gondolkodtam - kezdtem bele végül. - Juan, én szeretnék itt maradni - néztem a szemébe.

- Ramos miatt igaz? - sóhajtott fel és a kezemért nyúlt. - Tudtam, hogy egyszer így lesz, de azt gondoltam, hogy van még egy kis időm veletek - mosolyodott el szomorúan.

- Nem miatta - mentegetőztem. - Egyszerűen csak hiányzott Madrid. Hiányoztak az itteni barátaim. Juan, nekem ez az otthonom.

- És mi lesz a fiúkkal? Mit mondjak nekik? Annyira szeretnek titeket - sütötte le a szemeit -, és én is. Mi lesz velem nélkületek?

A szívem összefacsarodott, ahogy néztem őt. Nem érdemelte meg, hogy így elbánjak vele. A szemei könnyesek voltak, a keze idegesen simította végig az enyémet újra és újra. Vele maradhattam volna, de hosszútávon semmiképp nem lett volna jó se neki, se nekünk.

- Túl jutsz rajtunk - simogíttam meg borostás arcát, mire elkapta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - Ne nehezítsd meg a dolgom - gördültek ki az első könnyek a szememből, amiket továbbiak követtek.

- Ne sírj! - ölelt magához. - Már az elején megmondtad, hogy nem tudod viszonozni az érzéseimet. Őszinte voltál velem és ezt köszönöm. Én voltam a bolond, mert reménykedtem benne, hogy belém szeretsz - mondta csalódottan, de aztán folytatta. - Köszönöm ezt a pár hónapot, amit veletek tölthettem és megtapasztalhattam, milyen ha az embernek családja van. Szeretlek és Angiet is szeretem, de elfogadom a döntésedet.

Zokogva öleltem át a nyakát és percekig csak bújtam hozzá. Ő simogatta a hajam és próbált megnyugtatni.

- Szerencsés lesz az a lány, aki majd meghódítja a szíved és hidd el, rá fogsz jönni, hogy sokkal jobb, ha viszonozzák az érzéseidet - töröltem le az arcomról a könnyeket egy idő múlva.