A kor nem számít

43. fejezet

Corina

Teljesítettem a védő kérését és kiöltöztem. Meglepetésemre Sara is megjelent, majd egy nagy mosollyal az arcán közölte, hogy ma ő a babysitter. Mikor elkészültem, Sergio a kocsihoz kísért és egy jó félórás kocsikázás után egy hangulatos kis étterem előtt álltunk meg.

- Gyere - nyújtotta felém a karját és én belekaroltam. Nem tudtam, hogy mit akar ebből kihozni, de élveztem, mert a hely tényleg csodálatos volt. Egy eldugott asztalt kaptunk amit néhány gyertya fénye világított meg.

- Nagyon szép - szaladt ki a számon.

- Tetszik? - csillant fel a szeme, mire én csak bólintottam.

Megrendeltük az ételt és amíg vártunk rá, Sergio megfogta a kezem.

- Rina, szeretnék beszélni veled valamiről - nézett rám és én kíváncsian emeltem rá a tekintetemet. - Amikor megtudtam, hogy van egy lányom, már akkor feltettem neked ezt a kérdést, de azóta nem beszéltünk róla - szívem egyre hangosabban dübörgött a mellkasomban. - Cor, mikor vehetem a nevemre Angiet? - nyögte ki nagy sokára és valamiért csalódottságot éreztem.

Nem ezt a kérdést vártam, de mire is gondoltam? Hiszen Sergio nem engem szeret. Pilar is megmondta, őt szereti, őt akarta feleségül venni, csak én belerondítottam a kapcsolatukba egy gyerekkel. Viszont nem vehetem el tőle a lehetőséget, hogy teljes jogú apja legyen a lányának.

- Intézd el a papírokat és bármikor - suttogtam, mert éreztem, ha erősebb hangot kéne kiadnom akkor elsírnám magam. Miért is gondoltam, hogy bármit is érez irántam? Hiszen csak a lányunk miatt van velünk. Kötelességből.

A további beszélgetéstől megmentett, hogy kihozták a vacsorát, amit szótlanul fogyasztottunk el. Már csak a számlára vártunk amikor Sergio belenyúlt a zakó zsebébe és valamit elővett. Felállt a székről, majd elém lépett és letérdelt elém. Teljesen ledöbbentem.

- Corina Garcia, hozzám jössz feleségül? - nyújtott felém egy fekete bársony dobozt. Elvettem tőle, de nem néztem bele. Tudtam, hogy ez a gyűrű nem engem illet, ezért egy szomorú mosoly kíséretében visszaadtam neki.

- Sajnálom Sergio, de nem.

Nem mertem az arcára nézni. Szótlanul állt fel, majd úgy is távoztunk az étteremből. Éreztem a belőle áradó feszültséget ahogy az autóval haza felé tartottunk. A ház előtt csak én kiszálltam, míg ő csak ült a kocsiban. Mielőtt beléptem volna az ajtón, utánam szólt.

- Holnap elkezdem intézni a papírokat - mondta, majd gázt adva, nyikorgó gumikkal elhajtott. Én pedig tudtam, hogy jól döntöttem. Belépve a házba Ikerrel és Sarával találtam szembe magam. Kérdőn néztek rám, mire én megráztam a fejem és elsírtam magam.

Teltek a napok, Sergio és köztem még mindig nagyon feszült volt a hangulat. Egyikünk sem hozta fel a vacsorán történteket. Sese ahogy ígérte, beadta a kérelmet, hogy Angiet a nevére vehesse. Én pedig hiába mentem állásinterjúról állásinterjúra, sehol nem jártam sikerrel. A kedvem és a pénzem is egyre fogyott. Amit Angliában kerestem, az már a végét járta. Lassan ott tartottam, hogy hozzá kell nyúlnom a válás után kapott tartalékomhoz, de azt nagyon nem szerettem volna. Jó szokásomhoz híven egy füzetbe számolgattam, hogy mennyi időm van még a munkakeresésre, mikor csengettek. Egy fülig érő vigyorú Marcelo állt a küszöbön.

- Hello Rina - ölelt meg, de nekem most nem volt jó kedvem.

- Szia Marci. Mi járatban? - ráncoltam gondterhelten a homlokom, miközben beengedtem.