A kor nem számít

48. fejezet

Cor

Miután a londoni barátaim hazautaztak, belevetettem magam a munkába. Angie napról-napra ügyesebb lett, már próbálkozott a lépegetéssel, de segítség nélkül még nem nagyon ment neki. Szótagokat mondott, az ő sajátos halandzsa nyelvén magyarázott naphosszat. Sergio pedig... na igen, rajta nem tudok eligazodni. Néha elvitt vacsorázni, moziba vagy hárman együtt piknikeztünk, mint egy igazi család. Jó érzés volt, de valami hiányzott. Nem próbált közeledni hozzám. A sajtót még mindig sikerült kijátszanunk, így a napjaink nyugalomban teltek.

Éppen Di Mariát gyúrtam, mikor a fotelben terpeszkedő Marcelo izgatott hangjára figyeltem fel.

- Cor - suttogta, mire odakaptam a fejem, de ő rámutatott a lányomra, aki az egyik székbe kapaszkodva állt fel. Közben kinyílt az ajtó és Sergio vigyorgó képét láttuk meg. Ujjunkat a szánk elé téve intettük csendre, miközben a szemünket egy pillanatra sem vettük le Angieről. Megállt és ő is döbbenten nézte, ahogy kicsilányunk óvatos duhajként először a másik székig lépkedett imbolygó lábaival, majd mikor meglátta az apját, nevetve kitárt karokkal bukdácsolt felé. Mielőtt felborult volna, Sergio csillogó szemekkel kapta fel és pörgette meg.

- Ügyes vagy kicsim - nyomott egy puszit az arcára, amit Angie kacagással jutalmazott. Majd Sese nem bírva magával, kétszer-háromszor feldobta a levegőbe, amitől nekem elakadta lélegzetem.

- Nyugi, vigyáz rá - tette Marcelo a vállamra a kezét.

- Tudom, csak olyan rémisztő - suttogtam.

- De nézd, hogy élvezi - mutatott a brazil a kicsire, aki nevetve ért mindig Sergio kezei közé. A szívem túlcsordult az érzelmektől, mikor rájuk néztem. Szemeimbe könnyek gyűltek és éreztem, ha nem megyek a mosdóba, akkor három pár értetlen férfi szempár fogja végi nézni, ahogy elsírom magam. Amilyen gyorsan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót és már folytak is a könnyeim. Mi a fene van velem? Biztos a sok stressz, ami mostanában ért. Kopogás szakította meg a gondolataimat.

- Rina jól vagy? - hallottam meg a védő aggódó hangját.

- Persze, semmi gond. Egy perc és megyek - törölgettem meg a szemeimet, majd jó hideg vízzel arcot mostam, hogy eltüntessem az árulkodó nyomokat. Még egy utolsó pillantás a tükörbe és nagy sóhajjal kiléptem az ajtón.

- Minden oké? - fordult felém a három férfi.

- Persze - csattantam fel idegesen. - Mondtam már, hogy semmi bajom.

Furcsán néztek rám, de nem szóltak inkább. Én pedig nem értettem, hogy mi a fene ütött belém.

- Bocs - suttogtam elnézést kérőn, majd folytattam a félbehagyott munkám.

~ o ~ o ~ o ~ o ~ o ~

Már csak két nap karácsonyig. Nem csak az ünnep miatt várom, hanem mert ez Angie első szülinapja is. Az ajándékokat már mindenkinek megvettem. Az utolsó edzésen a fiúk meg is kapták. Jó volt hallani, hogy Marcelo óvódás lelkesedéssel rohangált az öltözőben és úgy örömködik a kiskosárnyi édesség láttán. Másnap az asztalomon találtam egy ékszeres dobozt és egy levelet a Tündérnek címezve. Megijedtem, de Iker megnyugtatott, hogy a többiek nem tudnak rólam és ezért ő tette oda. Megértette, hogy nem akarom felfedni magam, mert szeretem ezt a játékot játszani velük. Stílusosan egy arany Real Madrid medált kaptam tőlük egy láncon.

- "Hala Madrid "- olvastam mosolyogva a gravírozást.

- Segítsek? - nyúlt Iker a láncért, hogy a nyakamba tegye. Megfordultam, így ő bekapcsolta. - Így már jó nézett rám. - Már nem csak a Chelseahoz tartozol - ölelt meg és én elsírtam magam.