A kor nem számít

37. fejezet

Sergio

Madarat lehetne fogatni velem, olyan boldog vagyok, hiszen Cor visszaköltözött és így mindennap láthatom Angelt. Bármilyen rossz napom is legyen, a hercegnőm látványa mindig sikeresen feldobja azt.

- Köszönöm a kaját - hálálkodom Rinának, aki mostanában, ha jövök Angiet meglátogatni, mindig megkínál, ami Iker szerint meg is látszik rajtam.

- Tudod, hogy nem kell. Egyszerűen nem tudok visszaállni arra, hogy csak magamnak főzzek - sóhajt és önkéntelenül nyúl a nyakában lévő lánchoz és a rajta lévő medált piszkálja.

- Hiányoznak? - teszem fel a leghülyébb kérdésemet neki.

- Nagyon - suttogja, szemét elfutja a könny és elfordul.

Ekkor meghallom az én kicsi angyalkám hangját a szobájából. Felállok és érte megyek. Mosolyogva nyitok be az ajtón és látom Angien, hogy amint meglát mosolyogni kezd.

- Felébredtél életem? - kérdezem tőle és óvatosan a karomba veszem. Kezét az arcomra tapasztja, aztán belemarkol a szakállamba. Hangosan kacag, mikor aprókat puszilva a kezére, fejtem le azt az arcomról.

- Apának gyönyörű kincse - becézgetem és nem tudok vele betelni, mikor a szemébe nézek és a sajátjaimat látom bennük. Cor halkan lép be mögöttem és az ő arcán is mosoly bújkál, mikor a lányunkra néz.

- Tisztába teszem, aztán megetetem - veszi el tőlem és már bontja is ki a ruhájából a kicsit, aki amint kiszabadul a ruhák fogságából rugdosni, csapkodni kezd, majd hasra fordul és négykézláb próbál meglépni az anyukája elől.

- Angie - kérleli Cor. - Gyere, cicám, hagy adjam rád gyorsan a pelust és utána már ehetsz is.

Gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan végez az öltöztetéssel, majd kérdőn rám néz.

- Nem maradhatnék? - kérdezem meg félve, hisz még egyszer sem láttam, hogyan szoptatja az angyalkánkat. Elpirul, majd egy kis gondolkodási idő után aprót bólint. Leül a fotelba és a pólóját levéve, a melltartója egyik feléből kiszabadítja a mellét, majd ügyesen Angie szájához teszi, aki mohón rákap.

Megbabonázva nézem a jelenetet. Olyan szépek, ahogy anya és gyermeke egymásra hangolódnak. Cor mosolyogva simogatja Angie arcát, míg ő nagy kortyokban nyeli a tejet. Bennem pedig életre kel valamiféle védelmező ösztön, mert érzem, hogy bárkitől és bármitől megakarom őket óvni. Ők az enyémek. Az elhatározás, hogy Rinát visszahódítsam, napról napra erősebb. Ahogy nézem őket, hirtelen megszólal a telefonom, megtörve a meghitt pillanatokat. Elnézéstkérőn emelem tekintetem Corra, majd kilépek a szobából és csak ott nézem meg a hívót. A nevét olvasva elvigyorodom.

- Hola, Rene! - köszönök a bátyámnak.

- Hola, Sese! Mikor láthatjuk végre a lányod? - tér rögtön a lényegre.

Amint megtudtam, hogy apa vagyok, azonnal felhívtam őt, hogy segítsen elmondani a szüleinknek. Nem csalódtam benne most sem, hiszen eljött velem és támogatott, mikor anyáékkal közöltem a hírt, miszerint van mégegy unokájuk. Életemben nem kaptam anyától akkora nyaklevest, mint akkor. Felelőtlennek, meggondolatlannak nevezett és még sorolhatnám a negatív jelzőket, amikkel illetett. Igazat adott Cornak, hogy lelépett és nem kötötte az orromra a lányom létezését. Egyedül azért haragudott rá, hogy őket, mint nagyszülőket kihagyta belőle. Azóta folyamatosan nyaggatnak, hogy mutassam be nekik, csak eddig nem tudtam, hogyan is hozhatnám fel a témát.

- Nem beszéltem még vele - adok választ a kérdésére. - De majd ma megpróbálom - dünnyögöm.

- Öcskös, te félsz tőle? - hallom meg Rene nevetését a vonal másik végéről. - Most még inkább meg akarom ismerni. Sergio Ramos fél egy nőtől!