Block out [BEFEJEZETT]

23.rész

Péntek lévén sietősen hagytam el az iskola kapuit, hogy minél hamarabb hazajuthassak és nyugodtan dörömböltethessem a zenét akár a szobámban, akár a fejemben. A zenét mindig is a legjobb barátomnak tekintettem, s most, hogy nagy szükségem van rá, sokat szokott segíteni. Legalább ha csak pár másodpercre is.

Annyira sietősre vettem a tempót, hogy még Daisyt és Camilát sem vártam meg, és nagyon remélem, hogy nem tűnt fel nekik, hogy ilyen hamar kisurrantam az osztályteremből. Vagyis tulajdonképpen biztos felhívnak vagy írnak nekem, hogy mégis hova tűntem, mert általában mindig együtt megyünk haza. A parkolóban megpillantottam Mikeot is, ahogy Sammel beszélget, de megpróbáltam minél észrevétlenebbül elsietni onnan, nehogy észrevegyenek engem. Most csak arra vártam, hogy egész hazafelé vezető úton zenét hallgassak, otthon pedig folytassam ezt a tevékenységet.

Mivel a hazafelé vezető út kábé húsz perces, nyugodtan csatlakoztattam a fülhallgatómat a telefonomhoz, s a zene hangerejét maximumra felkapcsolva, teljesen kizártam a külvilágot. Jólesően felsóhajtottam a felszabadító érzés miatt, s most már egy kicsit boldogabban, egy apró mosoly kíséretében sétáltam hazafelé.

Kicsit aggódtam amiatt, hogy nem hallok semmit a körülöttem lévő dolgokból, a hangos zene miatt, de aztán eldöntöttem, hogy inkább nem foglalkozok vele. Legalább a hazafelé vezető utam teljen nyugodtságban és gondatlanságban.

Különösen hamar hazaértem, amit furcsálltam is, de aztán beláttam annak, hogy amikor a zenével vagyok teljesen elvesztem az időérzékem, és nem figyelek az egyre csak múló időre. Beérve a házba, lerúgtam a cipőmet, s realizálva magamban, hogy a szüleim nincsenek otthon, a fülhallgatót a fülemben hagytam, majd úgy mentem a konyhába, hogy egyek valamit.Miközben a szendvicsemet kentem és felvágtam hozzá a sajtot, gondolkodni kezdtem, ebben pedig a fülemben üvöltő zene is segített.

Ma egésznap kerültem Jacket. Ahogy tegnap is. Nem tudom miért, talán csak megijedtem attól, hogy boldog lehetek. Mert lehet, hogy vele az lehetnék, de a híres Rebeca Moon ezt is elcseszi. Tudom, csak idő kérdése és Jack jelentkezni fog, majd kérdőre von amiatt, hogy kerülöm őt és nem foglalkozom vele. Én csak... nem akartam vele olyan hamar csókolózni. Azt mondjuk nem tudom, hogy az idő múlásával ez változott-e volna, de tudom, hogy akkor nem akartam, hogy megcsókoljon, mégis hagytam neki. Lehet, hogy itt rontottam el az egészet. Lehet, hogy emiatt kerülöm őt. Mert félek a szemébe nézni, félek a reakciójától, félek az egész helyzettől.

Hirtelen egy éles fájdalom nyilalt a mutatóujjamba, mire azonnal a csípő felületre meredtem. Megvágtam magam. Gyorsan felpattantam az asztaltól, ahol a sajtot vágtam és a mosdóhoz lépve, hideg vizet folyattam a fájó részre. Az egyik szekrényben sebtapasz után kezdtem kutatni, s miután ez meg lett, feltettem az ujjamra. A hirtelen jött fájdalom miatt egy kicsit még lüktetett ez a testrészem, de egy kis idő után a fájdalom enyhülni kezdett.

Komolyan mondom ezek a hülye gondolataim kikészítenek! Most már nem csak belülről, hanem kívülről is bántanak engem. Hát az eszem megáll! Minek kell nekem gondolkodnom? Nagyobb baj is történhetett volna. Szitkozódva ültem vissza az asztalhoz, és inkább elraktam a kést és a sajtot. Már így is eleget vágtam a szendvicsemre. Ráraktam a kenyérre a sonkát és a sajtot, majd a tányért felkapva, felsiettem a szobámba, ahol a gurulós székemre leülve, majszolni kezdtem a szendvicsemet.

Lentről hangos ajtócsapódást hallottam, s a szívem hevesebben kezdett verni annak a gondolatára, hogy esetleg ismét kosárgyűlés van, de nyugodtan sóhajtottam fel, amikor csak egy személy lépteit hallottam meg felfelé jönni a lépcsőn.

-Itt vagy, Beca?-kopogott párat az ajtómon Mike.

-Igen!-kiáltottam ki, mire pillanatokon belül már nyitódott is az ajtóm.