38.rész

10.1K 486 16
                                    

-Mi történt?-hallottam meg egy ismerős, suttogó hangot. Anya.

-Mikekal összevesztek.-sóhajtott Sam, és megsimította a karomat, mire majdem elmosolyodtam, de szerettem volna meghallgatni, hogy miről beszélgetnek, így alvást színleltem.

-És hol van Mike?-kérdezte továbbra is suttogva, valószínűleg, hogy ne ébresszen fel engem.

-Elment.-válaszolta az engem körülelő fiú.

-De mégis hova ment?-kérdezte anya egy kicsit frusztráltabban a kelleténél.

-Azt nem tudom, Beca sem mondta el. Egyszerűen annyit mondott, hogy elment.-mondta Sam nyugodt hangon.-Ne aggódjon vissza fog jönni, csak összevesztek, Becára pedig itt találtam rá a földön, miközben egyfolytában sírt.

-Istenem!-éreztem, hogy valaki megsimítja az arcomat, és szinte teljesen biztos voltam abban, hogy anya volt az.-Köszönöm.

-Micsodát?-kérdezte Sam meglepetten.

-Hogy vigyáztál rá.-hallottam anya hangján, hogy már neki se kell sok, és elsírja magát, emiatt, pedig nekem is nagy erőfeszítésbe került, hogy ne engedjem szabadon a könnyeimet.

-Mindig vigyázni fogok rá.-válaszolta Sam, és meggyőződésem volt arról, hogy ő most mosolyog. Olyannyira meglepett ez a kijelentése, hogy a boldogság csak úgy áradt szét a testemben, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere. Hiszen kimondta, lehet, hogy a szemembe nem merné mondani, de kimondta, és tudom, hogy igazat mondott.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy anya elment, mocorogni kezdtem, mire Samuel a derekamra simította a kezét, és ismét jobbra-balra kezdett dőlöngélni, mintha ringatna engem.

-Felébredtél?-kérdezte egy lágy mosollyal az arcán, amikor a szemeimet kezdtem nyitogatni.

-Uhum.-motyogtam, és még jobban hozzá bújtam, ami egy aranyos kuncogást váltott ki belőle.-Bocsi, hogy elaludtam, biztos, hogy teljesen elnyomtalak, és biztosan kényelmetlen már így neked.-mondtam, miközben elkezdtem feltápászkodni, de ő egy gyors mozdulattal megragadta a karomat, és visszahúzott magára.

-Nekem teljesen tökéletes volt így.-válaszolta, és nyomott egy puszit az orromra. Elpirulva néztem el a másik irányba, mert nem akartam, hogy érszevegye mennyire piros is most az arcom.

-Nem jött még haza?-kérdeztem, holott tudtam, teljesen biztos voltam abban, hogy nincs itthon a testvérem, de szerettem volna megkérdezni, mert még mindig ott pislákolt bennem a remény. Sam csak lemondóan sóhajtott egyet, és inkább nem szólalt meg, ehelyett óvatosan ingatni kezdte a fejét, mintha tartana a reakciómtól, pedig őszintén, már semmit sem tudtam reagálni rá.

Nem voltam dühös, sem magamra, sem Mikera, nem voltak bennem elfolytott érzelmek, amik kitörni készültek, egyszerűen csak szomorú és elkeseredett voltam, mert tudtam, hogy Mike nem ért meg minket, sőt nem is akar megérteni minket, emiatt pedig elfutott a problémák elől. Ahogy mindig is csinálni szokta.

Nem kertelek, kettőnk közül mindig is én voltam a merészebb, a bátrabb, akármilyen hihetetlen is ez. Ismerem a testvéremet, és az az álca, amit mindenki felé mutat hazugság. Lehet, hogy nem az egész, de valamennyi biztos hazugság benne. Mindig is ilyen volt. Amikor nem úgy történtek a dolgok, ahogyan azt ő szerette volna, egyszerűen csak elment, elfutott, elmenekült minden és mindenki elől, mert bepánikolt, mert nem bírta a terhet, és nagyon remélem, hogy ebben a helyzetben is erről van szó. Remélem csak bepánikolt, és nem tudta mi tévő legyen.

-Na, gyere!-kezdett Samuel felállni az ülő helyzetéből.-Elmegyünk valahova.

-Hova?-kérdeztem, de közben én is felálltam, és értetlen arccal néztem rá.

Block out [BEFEJEZETT]Donde viven las historias. Descúbrelo ahora