Block out [BEFEJEZETT]

43.rész

Szeretni valakit, aki viszont szeret téged, és boldogan élni, amíg meg nem haltok. Nem is hangzik rosszul, csakhogy ez a koncepció csak a mesékben és a Hollywood-i filmekben létezik. Sem az élet, sem a szerelem nem olyan egyszerű, amilyennek gondoljuk vagy esetleg elvárjuk.

Egyszerűen nem, és kész! Nem olyan könnyű megbízni valakiben, nem olyan könnyű elfogadni és szeretni a másikat, és nem olyan könnyű szeretni magadat és az életedet úgy, ahogy van. Ez nem mindenkinek megy, és senkinek sem megy ugyanúgy. Talán könnyebb lenne egy olyan világban élni, ahol nincsenek kételyek és hozzá hasonló dolgok, de itt az a bökkenő, hogy nem ilyen világban élünk, és nem is tudunk változtatni ezen. Akármennyire is szeretnénk, nem fog menni.

Éppen ezért meghoztam a döntésemet, ami talán ebben a pillanatban nagyon nagy hülyeségnek hangozhat, de most már tudom, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnk számára. Igen, tudom, hogy itt állt előttem a lehetőség, hogy mindent helyre hozzunk Samuellel, azonban nem fogom magamat még egyszer megégetni. Nem fogok ismét egy csapdába sétálni.

-Samuel, én...-kezdtem bele halk hanggal, de miután megköszörültem a torkomat, kicsit magabiztosabban néztem a velem szemben ülő fiú szemébe.-Sajnálom, de én nem akarok ismét csalódni valakiben. Sajnálom.

-Értem.-fújta ki a levegőt kicsit frusztráltan.-Igen, megértem.-kezdett bólogatni.

-Én tényleg sajnálom.-próbáltam menteni a menthetőt.

-Nem, nem kell. Magamnak csináltam a bajt, és teljesen megértem a döntésedet.-mosolyodott el szomorúan.-Kikísérlek.-szólalt meg, én pedig egy aprót bólintva indultam utána, ugyanis ő idő közben már kilépett a szobájából. Mindketten szomorú hangulatban lépdeltük a lépcsőfokokat, és nyugodtan lélegeztem fel, amikor sehol sem láttam Samuel anyukáját. Nem akartam magyarázkodni a nyomott kevünk miatt.

Miután felvettem a cipőmet és felegyenesedtem, egyenesen Samuel gyönyörűszép szempárjával találtam szembe magamat, amik most szomorúságot tükrözve néztek rám. Hiszen teljesen jól döntöttem velünk kapcsolatban, akkor mégis miért érzem bűnösnek magamat?

-Hát akkor szia!-néztem még utoljára Samre, aztán az ajtót kinyitva, elhagytam a ház küszöbét.

-Szia!-köszönt Sam is, én pedig vissza se nézve a fiúra indultam útnak, egyenesen hazafelé. A sírás folytogatni kezdett engem, és úgy éreztem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg akkor, abban a pillanatban, de most már nem mehetek csak úgy vissza Samuelhez. Nem lehet mindig az, amit én akarok, nem játszhatok csak úgy Samuel érzéseivel, egyszerűen ezt nem. Ezt nem tehetem.

Minden egyes szót és mondatot megbántam, amit akkor, Samuel szobájában mondtam, de akkor, abban a pillanatban mégis miért gondoltam ezt jó ötletnek? Miért gondoltam azt, hogy azzal, hogy szakítok Samuellel mindkettőknek jót csinálok? Hogy lehettem ilyen címeres seggfej és hülye?

A szobámba felérve azonnal az ágyra vetettem magamat, és már meg sem próbáltam visszatartani az egyre csak feltörő sírásomat. Csak azt tudtam hajtogatni a fejemben, hogy milyen hülye, haszontalan, idióta és bolond vagyok, hogy hagytam az egészet kicsúszni a kezeim közül, hogy ellent mondtam a kis hangnak a fejemben, ami általában a legjobbat akarja nekem.

De most bevallom, nagyon nagyot hibáztam, és a legrosszabb az, hogy már nem hozhatom helyre. Már megtörtént, és, ami megtörtént, az úgy is marad, a múlton nem tudok változtatni. Egész végig attól féltem, hogy Samuel újra meg fog bántani, erre pedig én bántottam meg őt, és emiatt mélységesen szégyellem magamat.

Valamikor az éjszaka közepén apró zörgésekre ébredtem, s először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mert valószínűleg álomba sírhattam magamat. Amikor a hangok egyre csak erősödtek és szaporodtak, rá kellett jönnöm, hogy a zajok az ablakom felől érkeznek.

Kómás fejjel csoszogtam az ablakomhoz, hogy megnézzem, mi okozza az apró hangokat, de semmit különöset nem találtam, amikor kinéztem rajta. Azonban hirtelen egy kisebb kő pattant az üveghez, ami miatt a szememet védve, lassan elhátráltam onnan. Hevesen dobogó szívvel realizáltam magamban, hogy bizony valaki követ dobál az ablakomra.

Gyorsan visszasiettem az ablakhoz, majd miután kinyitottam azt, kihajoltam rajta, s a szívem egy hatalmasat dobbant, amikor megláttam az ablakom alatt ácsorgó Samuelt. Mivel a házunk kétemeletes, én pedig fent lakom, nem volt annyira közel hozzám, de ahhoz épp közel volt, hogy teljesen megmelengesse a szívemet.

-Samuel, te meg mit csinálsz?-suttogtam, mert nem akartam, hogy a családom bármit is meghalljon, de szerettem volna, ha Samuel megérti azt, amit mondok neki.

-Nem fogom csak úgy veszni hagyni a kapcsolatunkat.-jelentette ki komolyan és magabiztosan, mire elmosolyodtam. Lassan ingatni kezdtem a fejemet, és felsóhajtottam.

-És ezt, hogy akarod megoldani?

-Szeretlek. Teljes szívemből szeretlek, és ezt most már neked is be tudom vallani, holott erre már régebben rájöttem, csak még magamnak sem akartam beismerni. Nem tudtam, hogy ez ilyen jó érzés, és minden jót te váltottál ki belőlem.

-Samuel...-suttogtam meghatódva, mire felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be.

-És nem fogom hagyni, hogy ezt te csak úgy eldobd! Szükségem van rád, Beca! El sem hiszed, hogy mennyire, azt akarom, hogy a barátnőm légy, hogy végre biztonságban tudjalak, hogy végre az enyém légy! Beca, lennél a barátnőm?

-Várj!-suttogtam önkívületi állapotban, és azonnal elléptem az ablaktól, hogy aztán kiléphessek a szobámból, és lesiethessek a lépcsőn, egyenesen ki a házból, Samuelhez. Minden vágyam az volt, hogy most átölelhessen engem és megcsókoljon, ennek az elérésében pedig bármire képes lettem volna.

Szinte felszakítottam a házból kivezető ajtót, és amint megpillantottam Samuelt, odasiettem hozzá, és a karjaiba vetettem magam. Sam fellélegezve és megnyugodva sóhajtott fel, amikor az arcom a nyakába fúrtam, s egyre erősebben szorított engem. Lassan eltolt magától, hogy az arcomat is láthassa, majd szépen lassan ajkaimra hajolt, amivel teljesen felrobbantotta a világomat.

-Igen, lennék a barátnőd.-válaszoltam meg a nemrég feltett kérdését, amikor elváltak ajkaink, ő pedig boldogan mosolyogva szorongatott meg, és össze-vissza kezdte puszilgatni az arcomat, ami egy jóleső kuncogást váltott ki belőlem.

Hirtelen riadtam fel az álmomból, és a meglepődöttség s a csalódottság egyvelege miatt azt sem tudtam, hogy mi történt velem. Zihálva néztem szét a szobámban, és önkéntelenül is az ablakomra tévedt a tekintetem, amit nem dobált senki sem kis kövekkel, hogy elérhessen engem. Pedig olyan élethű volt, olyan volt, mintha... mintha tényleg a válóság lenne. Mintha ez az egész tényleg megtörtént volna velem.

Bárcsak az is csak egy álom lett volna, hogy szakítottam Samuellel, de sajnos az nagyon is a valóság kategóriába tartozik, akár tetszik nekem, akár nem. Bárcsak helyre tudnám hozni a dolgokat, amiket elrontottam, bárcsak Samuel most tényleg ott állna az ablakom előtt, és azt várná, hogy beszélhessen velem, bárcsak...

Amint a gondolat a fejembe hasított, teljes extázisban szaladtam az ablakomhoz azt remélve, hogy Samuel ott fog állni kint, és azzal az aranyos mosolyával fog nézni rám, de összetörve engedtem utat a kikívánkozó könnyeimnek, amikor senkit sem láttam ott. Amikor nem láttam ott őt.

Sziasztok! ♥ És itt is van a 43.rész, amit egy kicsit hamarabb hoztam mint szoktam :) Remélem mindenkinek tetszik ♥

R