Block out [BEFEJEZETT]

26.rész

Minden pillanat egyre rosszabb és rosszabb lett azzal, hogy visszaemlékeztem arra, mit is műveltem az éjjel. Most már csak azt kívánom, hogy bárcsak ne mentem volna el Daisynél, vagy egyszerűen csak bárcsak ne ittam volna akkor. Szinte belülről szétmarcangolt a tudata annak, hogy most mindenki lenéz, hogy most mindenki egy ribancnak és alkoholistának tart, és hogy most mindenki mennyire csalódott bennem.

Miközben az ágyamon feküdtem, és elkondolkodtam azon, hogy egy tízes skálán mennyire vagyok idióta, a telefonom pityegett egyet, mire összehúzott szemöldökkel néztem a képernyőre, a szívem pedig azonnal heves vágtába kezdett.

Samuel: Beszélnünk kéne a tegnapiról, nem gondolod?

Én: Nem hiszem, hogy beszélnünk kéne róla.

Samuel: Pedig igen is fogunk róla beszélni, nem érdekel, hogy mit mondasz. Találkozzunk a parkban fél óra múlva.

Én: Melyik parkban?

Samuel: Amelyikben van egy dísztó, halakkal együtt. Szerinted melyikben?

Én: Oké...

És itt abba is maradt a "beszélgetésünk", s kellett pár perc, hogy a heves szívverésemet valahogyan szabályozni tudjam, mert féltem, hogy esetleg szívrohamot kapok. Féltem a találkozástól, sőt. Rettegtem. Vajon mit fog mondani? És én mit fogok mondani? El kéne mondanom neki most is, hogy szeretem? Á, nem, az csak bekavarna, annyival elintézem, hogy részeg voltam, és egyébként is, az írásmódja csöpögött az idegességtől, nem hiszem, hogy érzelmekről szeretne velem beszélgetni a parkban.

Gyorsan felkaptam magamra egy fekete csőnadrágot, egy szürke rövidujjúval együtt, ugyanis még mindig a pizsamámban fetrengtem az ágyamon. A fürdőszobában úgy, ahogy rendbetettem magam, de most nem volt túl sok kedvem túlsminkelni az arcomat, holott a tegnapi este után nem néztem ki a legjobban.

A szobámból kisietve, realizáltam magamban, hogy még van negyed órám a találkozó időpontjáig, így vettem a bátorságot, és bekopogtam Mike szobájába. Muszáj volt elmagyaráznom neki a dolgokat, szükségem volt arra, hogy megbocsájtson. Hogy ne legyen többé csalódott bennem.

-Mike?-kopogtam be óvatosan a szobája ajtaján.

-Igen?-szólt ki morogva, mire benyitottam a szobájába. A testvérem az asztalánál ült, és éppen valamit a laptopján gépelt, én pedig önkénytelenül is visszagondoltam azokra az időkre, amikor idősebb testvérként megmutatta nekem a menő videójátékokat, s habár engem sosem engedett játszani, én mindig csillogó szemekkel figyeltem azt, ahogyan ő játszott. A szemembe könnyek szöktek, s egy hirtelen ötlettől vezérelve, átszeltem a kettőnk közti távolságot, és szorosan megöleltem az egyetlen testvéremet. Az egyetlen embert, akire sosem tudtam haragudni.

-Sajnálom.-szipogtam, mire ő sóhajtva a karomat kezdte simogatni.-Én nem akartam.-zokogtam fel hangosan.-Sajnálom, Mike. Kérlek ne haragudj rám!

-Beca.-suttogta, és szorosan átölelt engem, csakúgy mint én őt.-Nem haragszom rád, hogyan is tudnék haragudni rád. Mindenki csinál hülyeségeket, és mindenki hoz rossz döntéseket az életben, sajnálom, hogy olyan undok voltam veled ma reggel. Tudom, hogy milyen egy nehéz éjszaka után felébredni, de én nem hogy segítettem volna, hanem rontottam a helyzeten. Sajnálom.

-Ne kérj bocsánatot!-öleltem még mindig.-Az én hibám minden.-szipogtam párat.-Én nem gondolkodtam.

-Semmi baj.-simította meg a vállamat, s miután elváltunk, észrevettem, hogy az ő szemei is kissé könnyesek. Nem említettem meg neki, mert tudtam, hogy utálja, ha a férfiassága kicsit meggyengül, így csak mosolyogva töröltem le a saját könnycseppjeimet.