Block out [BEFEJEZETT]

40.rész

-Minden rendben van?-hallottam meg anya hangját a folyosóról.-Mintha Becát sírni hallottam volna az elébb?

-Igen, persze, minden rendben, csak kijött rajta valami allergia.-magyarázta Mike, akinek a hangját szintén csak tompán hallottam, tekintve, hogy a szobámban kuksolok.

-De Beca nem is allergiás semmire.-értetlenkedett anya, mire összeszorítottam a szememet, ugyanis úgy éreztem, hogy le fogok bukni. Tényleg semmire sem vagyok allergiás, ezt pedig anya pontosan tudja.

-Igen, de valószínűleg még a kiránduláson lehetett valami, ami allergiát váltott ki belőle, és csak most jelentkezett nála.

-Hát rendben.-válaszolta anya, s már csak annyit hallottam, hogy vissza megy az apával közös szobájukba.

Az ágyamon kuporodtam össze, hátha ez ad egy kis biztonságot, de perceken belül Mike egy aggódó tekintettel lépett be a szobámba, én pedig megforgattam a szememet. Mi a francnak nem csuktam be az ajtót?

Mike lassú léptekkel közeledett felém, és leült az ágyam szélére, mire a takarómat egészen a nyakamig felhúztam, majd ha ez lehetséges, még jobban összekuporodtam. Sóhajtott egyet, de egy ideig nem szólt semmit, csak ült és nézett engem, néha pedig letörölte éppen az arcomon lecsurgó könnycseppeket.

-Ha azt akarod mondani, hogy neked igazad volt, akkor bocs, de arra nem vagyok kíváncsi.-szólaltam meg egy idő után, ugyanis ez a kínos csend kezdett eléggé frusztráló lenni.

-Nem akarom azt mondani.-ingatta a fejét.-Kinek lesz jobb attól, hogy azt mondom?

-Neked.-dünnyögtem.

-Nem, egyáltalán nem lesz jó nekem.-válaszolta kissé ingerülten.

-Azzal sem lesz jobb, ha veszekedni fogsz velem.

-Mit akarsz, mit mondjak? Mivel segítsek, hogy jobb legyen neked?

-Azt akarom, hogy kimenj a szobámból, és békén hagyj!-néztem rá könnyes szemekkel, mert már csak attól könnyezni kezdtem, hogy ilyeneket mondok a saját testvéremnek. Annak, aki csak segíteni akar.

-Nem foglak itt hagyni a szobádban.-jelentette ki magabiztosan.-Akár akarod, akár nem, itt fogok maradni, és akár hiszed, akár nem, most nagy szükséged van rám.

-Mi az, hirtelen már meg is bocsájtottál nekem?-intéztem felé kegyetlenül a szavakat.-Eddig még hozzám sem szóltál, akkor most miért akarsz minden áron megvigasztalni és jobb kedvre deríteni?

-Azért mert a testvérem vagy és szeretlek.-mosolyodott el, mire én elakadt lélegzettel néztem rá, aztán csak ismét befészkeltem magamat a most már teljesen felforrósult ágyneműm közé. Behunytam a szememet, és megpróbáltam elaludni, ugyanis teljesen jót tett volna, ha elalszom még ha csak egy órára is, de ez egyáltalán nem akart sikerülni.

-Nem kell kimondanod.-szólaltam meg halkan, rekedt hanggal, mire Mike összevont szemöldökkel nézett rám.-Te megmondtad. Igazad volt.

-Tudod mit?-kérdezte tőlem, de pusztán csak költői kérdés volt, tudtam, hogy nem vár rá választ.-Felhívom Samuelt én.-jelentette ki, és még arra sem adott időt, hogy reagáljak valamit, azonnal pötyögni kezdett a telefonján, s pár másodpercen belül a füléhez emelte a készüléket, miközben ki is hangosította azt. Én csak nyugodtan feküdtem, ugyanis tudtam, hogy úgy sem fogja felvenni Mikenak a telefont. Nekem sem vette fel.

-Igen?-hallottam meg Samuel hangját a telefonból, mire összeszorított szemekkel próbáltam meg visszatartani az éppen feltörni készülő sírásomat. Hogy tehette ezt? Nekem nem veszi a telefont, sőt, még az üzenetemre sem válaszol, erre másnak azonnal beleszól a telefonba.