Block out [BEFEJEZETT]

50.rész

The pain in my throat gets worse
Try to cover it
I don't have a voice
Today I hear that sound again 

(...)

  I buried my voice for you  

Az ujjaimat tördelve sétáltam Sophie háza felé, ugyanis voltam nála párszor. Szerencsére nem lakik messze tőlem, most mégis azt kívántam bárcsak messze lenne. Tudtam, hogy el kell rendeznem a saját és közös dolgainkat, de túlságosan is féltem attól, hogy szemtől szembe beszéljek vele.

Az ajtaja előtt állva még egyszer, utoljára kifújtam a bent tartott levegőmet, és a csengőt megkeresve, megnyomtam azt. Igazából magam sem értettem, hogy miért izgulok ennyire, hisz csak megbeszéljük a dolgokat, és kész. De tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Igen, nyilván ha normális, akkor nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgainkat, azonban nekem ahhoz a kapcsolatok túl fontosak, hogy csak úgy félvállról vegyem őket.

-Ig...-nyitotta ki az ajtót Sophie, de amint meglátott engem, megtorpant.-Ó, szia!-köszönt.

-Szia Sophie!-köszöntem vissza.-Beszélhetnénk?

-Öhm, persze.-válaszolta, aztán a válla felett visszanézett a házba.-Figyu, mi lenne, ha elmennénk sétálni? Nincs annyira hideg, és legalább nyugodtabban tudnánk beszélgetni.-vetette fel az ötletet, mire elmosolyodva bólintottam egyet. Gyorsan magára kapott egy melegebb pulcsit, ugyanis ősz lévén a levegő rohamosan egyre hidegebbé és hidegebbé kezd válni, majd a karjait maga előtt összefonva, kilépett mellém.

Lassan elindultunk egy tök random irányba, de pár idegölő percig még egyikünk sem szólalt meg. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a szöveg, amit a fejemben összeraktam mindhiába volt, hiszen most úgy sem tudok megszólalni. Pedig mindent annyira elterveztem.

-És miről szerettél volna beszélni?-kérdezte, miközben egy kisebb kövecskét rugdosott maga előtt.

-Hát nem igazán tudom, hogy hol kezdjem.-vontam meg a vállam szomorúan.

-Talán az elején.-mosolyodott.

-Én csak...-akadtam meg egy pillanatra, amíg összeszedtem a gondolataimat.-Csak bocsánatot szeretnék kérni, azért, mert ilyen szörnyű barát voltam. Tulajdonképpen már azt sem vettem észre, hogy nem vagyunk egymás mellett, annyira nem foglalkoztam ezzel. Szóval, igen, ezt el szerettem volna mondani. Lehet, hogy nem bocsájtasz meg nekem, de legalább ott lesz a fejemben az a mondat, hogy én megpróbáltam.

-Hű.-gondolkodott el.-Ez aztán nem semmi. Mennyire nap alatt raktad ezt össze a fejedben.-nézett rám mosolyogva, mire megforgattam a szemem, és kicsit meglöktem őt.

-De most komolyan.-néztem rá.

-Én is sajnálom.-vallotta be.-Én sem tudom, hogy pontosan mi történt, ami miatt már nem voltunk többé barátok, de nagyon örülök, hogy megkerestél emiatt.

-Tudod, szeretném ha újra barátok lennénk.-mondtam, miközben egyfolytában a cipőm orrát bámultam.

-Az tényleg jó lenne.-mosolyodott el, mire megálltam, és én is mosolyogva néztem vissza rá.

-Tényleg?-kérdeztem egy kicsit elbizonytalanodva, mert őszintén szólva nem erre a válaszra vártam. Sophie elnevette magát, és kitárta karjait, ezzel engem egy ölelésbe invitálva. Mosolyogva öleltem át a barátnőmet, s a boldogság pillanatok alatt áramlott szét a testemben. Hálás voltam, hogy visszakaptam egy barátot. És hálás voltam, hogy úgy éreztem, hogy végre minden helyrejött az életemben.