A sárkányok őrzője ~Szünetel~

19. Edzés+Emlékek

Járóbotjával a földet ütögeti miközben üveges tekintetével minket „néz". De nem is minket néz! Csak a mi irányunkba van fordulva.

- Ez vak? – Kérdem halkan a mellettem álló Roxitól. Másik oldalamon Jason áll, aki szintén felém fordul, majd jobban szemügyre veszi a férfit. Haja őszülő, de jól beállított, mint minden nemesnek. Arca már kissé ráncos, de jó színben van. Öltözéke meg letisztult és egy színben, azaz szürkében díszeleg.

- Vak vagyok-e? Igen! Süket? Az nem igazán! – Mondja nagyobbat csapva a földre a botjával. Egyből megint vigyázzba vágjuk magunkat. – Az, aki általában a legelőször töri meg a csöndet a legkezelhetetlenebb! Remélem ez nem így lesz Miss...? – Kérdi egyenesen rám mutatva a bottal.

- Uma! – Mondom egyszerűen. Kicsit elengedem magam és összefonom a kezeimet. Nagyon nem szimpatikus ez a férfi.

- Nos Miss Uma. Remélem nem lesz majd önnel problémám a későbbiekben! – Mondja, majd két kezével megtámaszkodva a botján tovább beszél. – Nos, a nevem Rarold Blem. Én fogom önöket edzeni! – Mondja kihúzva magát. Mindenki értetlenül néz egymásra.

- Ez azt jelenti, hogy izzadnunk kell? – Kérdi Alice kiakadva. – Köszönöm, de én aztán nem csinálok semmit, sem ami elrontja a sminkem és a hajamat! – Mondja körmeit piszkálva és még csak rá sem néz Mr. Blemre.

- Rendben! Nem kötelező. – Mondja vállat vonva, amire néhányan elégé megkönnyebbülnek. – De ha nem teljesíted, a vizsgán elvártakat megbuksz, és nem lehetsz őrző! – Mondja egyszerűen. – De ki vagyok én, hogy bele szóljak. – Mondja és hátat fordítva nekünk elindul. Jasonnal egymásra nézünk, majd mindenkivel együtt elkezdjük követni. Kivezet, minket egy földútra majd botjával megint a földre üt. Ezzel esküszöm egyszer halálra fog rémíteni. – Most pedig azok, akik hajlandóak mozogni indulhat a futás! – Mondja kuncogva. Kissé hezitálunk, majd elkezdünk egy nagyobb körben szaladni. bár a lányok többsége nehezen fut szoknyába nekem és a fiúknak könnyebb dolgunk van. Elgondolkodva futok, szinte észre sem veszem, hogy a legtöbben elég hamar kifulladnak.

- Nincs lazsálás! – Kiáltja el magát Mr. Blem amikor is Alice lelassít és lekezd sétálni. Begyorsítok, a lihegő lány elé vágok. Hátat fordulok, és úgy futok tovább, hogy szemébe nézhessek.

- Na, mi az tán nem bírod az iramot? – Kérdem bár már nekem is kezd elfogyni a levegőm és az erőm. Alice megpróbál utánam nyúlni, de elvéti én meg nevetve fordulok vissza és előre futok. Chars kiáll, és bal vádliját dörzsöli. Eszembe jut, hogy mi történt régen és elszégyellem magamat. Mellé érve én is megállok és hátára teszem a kezemet. – Hé, minden okés? – Kérdem, míg másik kezemmel letörlöm az izzadság cseppeket a homlokomról.

- Persze ez semmiség. – Mondja, de a hang lejtésén lehet érezni, hogy nagyon, fáj neki. – Menny mielőtt Mr. Blem észreveszi, hogy negáltunk. – Mondja erőltetetten nevetve. Elengedem és átvágva a pályán a tanárunk elé állok.

- Na, mi a baj Miss. Uma, tán kifáradt? – Kéri gúnyosan. Lenyelem a szavakat, amiket erre legszívesebben mondanék, és hátra nézek Charsra aki bár továbbcsoszog, arca időnkén fájdalmas grimaszba húzódik.

- Megkérném arra, hogy állítsa ki Charst. – Mondom engedelmes, de komoly hangon. Mintha meglepődne, húzza fel egyik szemöldökét.

- Miért is kéne? – Kérdi érdeklődve.

- Fáj a lába. Régen volt egy... balesete. És a vádlijában néhány izom elszakadt és nem tud az óta normálisan futni... - A földet nézem, és kezeim ökölbe szorulnak. Baleset... mi? Jobb nem jutott eszembe, de akkor is.

- Rendben. – Mondja, amire felkapom a fejemet. a következő pillanatban magához hívja Charst majd kiülteti a pálya szélére. Én persze futok tovább, de az emlékeke egyszeribe megrohamoznak. Hisz ez már nem most volt.

„Elég kicsi voltam. Bár nem nevezném magam kicsinek hisz csak 13-14 éves lehettem. Csak nem rég voltam szolgálatban a Déli királyi udvarban és Ajnán kívül nem ismertem senkit sem. Bár nem bántam... nem akartam senkit sem ismerni. Aztán Chars elkezdet követni. nem beszélt és nem is jött közel, de mindig ott volt. Egyik nap mikor épp krumplit kellet pucolnom ő mellém állt és végre megszólalt.

- Szia. – Hangja kissé remegett szinte, alig mert normál hangerővel beszélni.

- Menny innen! – Jelentettem ki és még csak fel sem néztem rá. De ő nem adta fel. Bár akkor elment utána való nap ismét beszélgetni akart velem. A kés, amivel előző nap pucoltam még mindig a zsebemben volt vészhelyzet esetére. Aztán mikor már elegem lett belőle hogy folyton a közelembe van elcsaltam a kastély mögé.

- Miért nem vagy képes leszállni rólam? - Üvöltöttem vele. Ő teljesen meg volt lepődve gondolom még nem veszekedett vele senki semmiért.

- Csak gondoltam barátok lehetnénk... - Én a falhoz nyomtam nem engedtem, hogy végig mondja, amit akart.

- Én nem akarok barátokat! Fogd fel! – Hangom halk volt bár kissé remeget. Sírni akartam... „Barátok?" Már rég nem tudtam akkor használni ezt a szót. Megfordultam és tovább akartam menni, de ő utánam nyúlt... aztán minden olyan gyorsan történt. Kirántottam a kést a zsebemből és a vádlijába szúrtam majd egy elég hosszú ívben végig húztam benne. Amint kirántottam a vér áztatta eszközt Chars összeesett és a lábát szorítva üvölteni kezdet fájdalmában. Nem tudtam mit tegyek. Eldobtam a kést és elszaladtam. Chars bár felgyógyult belőle és senkinek sem mondta el hogy én voltam, még is féltem a közelébe menni. Féltem mit gondol rólam. De végül csak sikerült elnyernie a bizalmamat. És barátok lettünk! De az óta bánom, amit akkor tettem!"

Miközben az agyam teljesen máshol járt észre sem vettem, de veszélyesen közel kerültem Tonyhoz majd elestem benne és mindketten földre terültünk.

- Hékás, minden oké? – Fejét fogva ül fel és elégé aggódó arckifejezéssel néz le rám.

- Persze. Bocs csak elbambultam. – Mondom nagyot sóhajtva.

- Vége a futásnak gyertek ide! – Kiáltja el magát szinte végszóra Mr. Blem. Szó nélkül álltam elé miközben próbáltam nem Charsra nézni. Miért pont most jutnak eszembe ilyen dolgok? – Miss Uma! – Erre felkapom a fejemet és a tanára nézek, aki pont előttem áll meg és botjával rám mutat. – Megkérném, hogy legközelebb egyrészt végig fusson, másrészt pedig próbálja meg nem akadályozni tárait. – Mondja és botjával megüti a földet, amire összehúzom magamat.

- Igenis. – Ennyi a reakcióm. Bár szívesen visszavágnék neki, de most nincs hozzá energiám.

- Mára ennyi volt! Mostantól minden áldott reggel pontban napkelte után fél órával itt legyetek vagy pedig büntetésként ezer fekvőtámaszt kell csinálnotok! – Erre persze mindenki kiakadt és Alice összeesve kezdet el nyavalyogni. Én hátat fordítottam mindenkinek és elindultam az erdő felé.

- Te meg hová mész? – Kérdezték egyszerre az ikrek.

- Csak sétálok egyet. – Mondom vissza, de nem állok meg. Hagyom, hogy a fák és bokrok teljesen elrejtsenek a többiek szemei elől és egyenesen Latinuxhoz sietek. Amikor végre rátalálok, egy nyárfa alatt alszik békésen. Lassan oda lépek hozzá és kezemmel megsimogatom vörös pikkelyekkel borított testét. Leülök és hátamat neki döntve nézek fel a fa ágaira. Mazsola kimászik a zsebemből és helyet foglal a vállamon. Nem akarok többet senkinek sem fájdalmat okozni... Erősebbé kell válnom!

Üdv minden kedve olvasómnak! Sajnálom hogy olyan sokáig nem volt rész illetve hogy ez sem olyan hosszú de sajna gondok adódtak a számítógépemmel és így majdnem minden történtemet amit írtam elveszett :( De most már ismét a toppon van így igyekszem bepótolni a lemaradást ;)